Bátorító, féleleleműző népmesék

A mesélés-mesehallgatás, játék, éneklés önmagukban is szorongásoldó, féleleműző „varázsszerek”. Tudatos szülőként vagy pedagógusként témaválasztásunkkal is segíthetjük a gyerekeket. Szólhat a mese: látható és láthatatlan erőkről; testről és biztonságról; barátokról és az összefogás erejéről; ellenfelek és a félelmek legyőzéséről; a cselekedeteink következményeiről.  

A Népmesekincstár sorozat mesegyűjteményekben, korosztályos bontásban, fejezetekbe csoportosítva olvashatóak a felsorolt témákban mesék. Most a bátorító, féleleműző meséket gyűjtöttem össze a kötetekből. Olvassátok, mesÉLJETEK a gyerekeknek. Ajánlott mesegyűjtemények, mesecímek, oldalszámok itt:

https://mese.mesepedagogia.hu/wp-content/uploads/2020/03/Felelemuzo-batorito-nepmesek.pdf

Reménytadó varázsmesék

Amikor félünk, elsötétül a világ. Olyan mint, amikor a mesében elrabolják a Napot, a Holdat és a csillagokat. A mesék hősei azonban addig mennek, amíg vissza nem szerzik a fényt, amíg helyre nem áll a világ rendje. Két mesét ajánlok, a Mese a napról című lapp népmesét, amely az így megyek az iskolába kötetemben és az Adventi legendák és népmesék gyűjteményemben is megjelent, és a Király Kis Miklós című magyar népmesét.

Mese a napról

Volt valaha a tenger partján egy nagy, sötét ország. Abban az országban nem sütött a nap, lakói soha nem látták a napvilágot.

Fekete felleg borult egykor ott a földre, s ettől támadt olyan sötétség, hogy az emberek alig-alig látták egymást. Úgy is hívták ezt a helyet, hogy a Sötétség Országa. Lakóit kunyhólakóknak nevezték, mert házuk nem volt, rozoga kunyhókban laktak. A kunyhókat vesszőből fonták, hánccsal borították, mohával fedték, így aztán nem csoda, hogy a gonosz szél egyre betolakodott a réseken, az emberek mindig fáztak, nagy nyomorúságban éltek.

A Sötétség Országának közepén kerek hegy emelkedett. A kerek hegyen sok-sok fa nőtt, egész erdőre való. Az erdő közepén nagy gerendaház állt. A házban meleg volt és minden földi jó. Szobáiban hetven fekete testvér lakott. Csak nekik volt a Sötétség Országában gerendaházuk, a szép ház körül hatalmas karókerítésük, a karókerítés mögött pedig százezer iramszarvasuk legelészett. A fekete testvérek nem fogták munkába az iramszarvasokat, de a kunyhólakóknak sem adtak belőlük.

Így ment ez ezer évig, majd még ezerig, és még a harmadik ezer esztendő is lepergett. A kunyhólakók azt gondolták, így is marad mindörökké, hacsak egyszer majd magától meg nem szűnik a tél.

De egyszer – ki tudja, mikor – egy csodaszép iramszarvason nagytermetű ember érkezett a Sötétség Országába. Szakálla térdét verte, s ha megszólalt, úgy csillogott a szeme, hogy a sötétségben is jól látszott az arca. A kunyhólakók látták, milyen szép, daliás ember a jövevény, mennyi ész sugárzik a tekintetéből. Mikor megszólalt, mindnyájan figyelmesen hallgatták.

– Sötétségben életek, barátaim, mivel nem ismeritek a fényt. Pedig van Nap, még ha senki sem látta is közületek. Ha megszerzitek a Napot, ezen a tájon is meleg lesz és világos.

– Mi lehet az a Nap? – csodálkoztak az emberek. Eddig még nem is hallottak felőle.

A fekete testvérek ugyancsak meghallgatták az idegen beszédét. Meghallgatták, és hirtelen haragra gerjedtek, és korholni kezdték a népet.

– Ostobák vagytok, kunyhólakók! Mit hallgatjátok ennek az idegennek a fecsegését! Hogy is lehetne olyasvalami ezen a világon, amit még senki sem látott? Ez a csaló csak azért jött, hogy megbolondítson benneteket. Vétek meghallgatni a szavát. Verést érdemelne, hogy itt bolondít benneteket a kitalált meséivel!

A kunyhólakók töprengtek, gondolkodtak: talán bizony igazuk is van a fekete testvéreknek? Talán jobb volna, ha megölnék a jövevényt?

A hosszú szakállú bölcs meg csak nézte őket, és fejét csóválta. Szemében kialudt a fény. Aztán elvágtatott a pompás iramszarvas hátán, eltűnt, mintha ott le lett volna. Már csak a hangja hallatszott a sötétségben:

– Mától kezdve csak annak jelenek meg, aki hisz a fény létezésében.

Élt a kunyhólakók közt egy ifjú. Bár ő is szegény volt, akár a többiek, sose járt el a fekete testvérekhez, nem alázkodott meg előttük. Büszke, délceg dalia volt.

Nem telt bele sok idő, mindnyájan elfelejtették a bölcs öreget. Csak az ifjú nem feledkezett meg róla. Elment arra a helyre, ahol az iramszarvas-zuzmó nő, fölnézett a fekete égre, és így szólt magában:

– Elhiszem, hogy van Nap. De hogy találjam meg a szakállas öreget?

Alig mondta ki e szavakat, megnyílt a zuzmó és a magas moha, és a csodálatos iramszarvas jelent meg az ifjú előtt.

– Ülj fel a hátamra – mondta.

Az ifjú felült rá, és az iramszarvas elvágtatott vele mohán át, mocsáron át, fekete tavak fölött. Aztán hirtelen megállt egy gránitszikla előtt. A sziklán ott ült a nagyszakállú öreg.

– Isten hozott! – köszöntötte az ifjút. – Tudtam, hogy akad a kunyhólakók között olyan ember, aki fölkeres. Derék ember vagy, sokra viszed még az életben, fiam.

– Köszönet a dicsérő szavaidért. De mondd meg, hol találhatnék egy darabka Napot.

– Sokat kell még munkálkodnod – felelte a bölcs –, hogy megszerezhesd a Napot. Előbb fonnod kell egy kosarat. Kérj minden kunyhólakótól egy-egy hajszálat, és ezekből a hajszálakból fond meg!

Ekkor az ifjú visszatért az övéihez. Okosan beszélt velük, és kitől-kitől, mindenkitől, egy-egy hajszálat szerzett. Amint összeszedte a hajszálakat, nekilátott a kosárfonásnak.

Hetven nap és hetven éjjel fonta a parányi fedeles kosarat. Mire elkészítette, ereje, bölcsessége is megnövekedett.

Ekkor újból elment a zuzmóligethez, a magas mohacsalithoz, felnézett a fekete égre, és így szólt magában:

– A kosár elkészült. Hogyan juthatnék egy darabka Naphoz?

Alighogy kimondta, szétvált a magas moha, és a bölcs ifjú előtt megjelent a csodaszép iramszarvas.

– Ülj fel a hátamra – mondta a szavas, és elvágtatott vele a mohán át, mocsáron át, fekete tavak fölött. Már nagy utat bejártak, mikor hirtelen vörös fény lobbant fel előttük. A bölcs ifjú megpillantotta a hatalmas vörös Napot az ég peremén.

– Nem félsz a tűztől?  – kérdezte tőle a csodálatos iramszarvas.

– Nem félek semmitől – válaszolta az ifjú.

– Akkor a kosarat tartsd jó erősen, és magad is kapaszkodjál meg!

A bölcs ifjú erősen tartotta a kosarat, maga is jól megkapaszkodott. Az iramszarvas egyenest a Nap felé vágtatott. Nekifutott a Napnak. Bársonyos szarvával megdöfte, mire a Napból levált egy darabka, és egyenest az ifjú nyitott kosarába esett. Az ifjú gyorsan becsukta a kosár fedelét, megfordultak, és vágattak visszafelé. Alighogy elérkeztek a kunyhólakók földjére, eltűnt a csodálatos iramszarvas.

A bölcs ifjú ott állt a kunyhólakók között, és így szólt hozzájuk:

– Ti mindnyájan adtatok egy-egy hajszálat. Hajszálaitokból kosarat fontam, és ebben a kosárban elhoztam a Napnak egy darabját. Engedjük ki a Napot a kosárból, hadd világítsa meg az eget!

Alighogy kimondta, már vágtattak le a fekete testvérek a kerek hegyükről. Öklüket rázták, kiáltoztak:

– Ne merészeld megtenni! Ne engedd ki a Napot a kosárból! Kiszáradnak a tavaink! Megolvad a föld méhében a vas, és elárasztja házainkat. Te magad megvakulsz, mi pedig mindannyian megégünk.

A fekete testvérek körülfogták a bölcs ifjút, ki akarták ragadni kezéből a kosarat. De ekkor a kunyhólakók az ifjú védelmére keltek.

– Ne nyúljatok hozzá! – kiáltották. – Nem adjuk a kosarat!

A fekete testvérek kékültek-zöldültek dühükben, megragadták a bölcs ifjút, és a mocsár felé hurcolták. Bele akarták fojtani a lápba, és utána vetni kosarát is. A kunyhólakók nagy haragra gerjedtek, és életükben először szembefordultak a fekete testvérekkel, köveket ragadtak fel a földről, és dobálták őket. Hullott a kőzápor, a fekete testvérek meg éles halcsontokat rántottak elő ruhájuk alól, és szurkálni kezdték a kunyhólakókat. De azok se hagyták magukat. Hatalmas harc kezdődött.

Egyszer csak hirtelen felpattant a kosár fedele, és kiröppent belőle az első napsugár.

Vörös fény árasztotta el az eget. Hajnalpír borította a mocsarakat. A fekete testvérek egy szempillantás alatt mind elégtek, hamvaik belehulltak a lápba. A bölcs ifjú meg ott állt, és egyre az eget nézte, a csillogva szétáradó napsugarakat. És a kunyhólakók is mind lelkesülten bámulták az eget.

A tavak vize megkékült, a mohák tarka színekbe öltöztek, fehérbe, vörösbe, sárgába vagy zöldbe. A Sötétség országában sohasem látott csoda történt.

– Ki vagy te, bölcs ifjú? – kiáltották a kunyhólakók – Ki vagy te, aki nekünk ezt a csodát elhoztad?

És mindenünnen hozzáfutottak az emberek, és azt mondták:

– Te bölcs ifjú! Most már látjuk és tudjuk, hogy van Nap. De ez csak egy kis darabja! Hogyan szerezzük meg az egész Napot?

Alighogy kimondták, megnyílt a magas moha, megjelent a csodálatos iramszarvas, és így szólt a bölcs ifjúhoz:

– Mondd meg nékik, hajtsák ide a fekete testvérek kerítése mögött legelésző iramszarvasokat.

És a bölcs ifjú így szólt a kunyhólakókhoz:

– Menjetek a fekete fivérek házához. Romboljátok le a kerítést, és hajtsátok ide az iramszarvasokat, ők a tieitek.

A kunyhólakók lerombolták a kerítést, és a kerek hegyről leterelték a százezer iramszarvast. Felültek a hátukra, és elvágtattak.

Addig vágtattak, amíg végül elértek a Naphoz.

– Nem féltek a tűztől? – kérdezte az ifjú bölcs.

– Nem félünk semmitől. Csak mondd meg, hogy szerezhetnénk meg a Napot.

– Nyílt szívvel vágtasson mindenki a Nap felé, és fogadjon be szívébe egy-egy sugarat fényéből.

Ekkor a kunyhólakók feltárták szívüket, és sebesen vágtattak a Nap felé. És mindegyikük szívébe jutott egy-egy fénysugár. A százezer szív egyszerre forrósodott át.

– Most állítsátok sorba az iramszarvasokat.

Így is tettek. A csodálatos iramszarvas pedig a szarvával megbökte a Napot, a Nap lesiklott az égről, és rátelepedett az állatok szarvára. És útnak indult százezer iramszarvasán százezer kunyhólakó, és az iramszarvasok vigyázva vitték szarvuk hegyén a Napot.

Azóta ott izzik, ott ragyog a Nap a tundra fölött. A tavak kéklenek, kék vizükben halásznak a kunyhólakók. A mocsarak kiszáradtak, és helyükön tarka virág, selymes fű sarjadt. Végtelen erdők susognak a tenger partján.

A bölcs ifjú pedig máig is él és meg nem hal soha, mert ő szerezte meg a Napot a kunyhólakóknak, és máig is mesélnek róla, mert ő hozta el az embereknek fényt.

(LAPP NÉPMESE)

Itt olvasható :

Király Kis Miklós (nepmese.hu)

A FÉLELEMŰZÉSHEZ, A BÁTORÍTÁSHOZ AZ EGYENSÚLY, A BIZTONSÁG MEGTEREMTÉSE A LEGFONTOSABB ALAP.  

Egyensúlyteremtéshez alább közlök egy mesét, egy mondókát, és egy népi játékot.  és egy komplex Népmesekincstár mesefoglalkozás[1] leírást.

… mesÉLJÉTEK tovább, a józan ész , az egyensúlyteremtés meséjét, hogy sose feledjétek mi a dolgunk! Meséljetek a bölcs öregről, aki minden helyzetben tudta, hogy addig van folytatás, addig bármi lehetséges, amíg nem értünk a történet végére.

Egy öreg embernek olyan csodálatos fehér lova volt, hogy az ország leggazdagabbjai irigykedtek rá. Mindenki szerencsésnek gondolta, hogy az övé ez a gyönyörű állat. Valahányszor sok pénzt ajánlottak fel neki a lóért cserébe, az öregember így válaszolt:

– Ez a ló sokkal többet jelent nekem, mint egy állat, ő inkább barát, nem adhatom el.

Egy napon a ló eltűnt. Az üres istálló előtt összegyűlt szomszédok már mondták is a véleményüket:

– Te szerencsétlen bolond, sejteni lehetett, hogy el fogják lopni tőled ezt az állatot! Miért nem adtad el? Micsoda balszerencse!

A paraszt azonban óvatosabb maradt:

– Szerencse vagy szerencsétlenség. Senki nem tudhatja. Mondjuk csak azt, hogy a ló nincs az istállóban! Ez tény. Minden más csak a ti értékelésetek. Hogyan lehetne tudni, hogy ez szerencse vagy szerencsétlenség? A történetnek csak egy töredékét ismerjük. Ki tudja, mi fog történni?

Az emberek kinevették az öregembert. Jó ideje már bolondnak tartották. Két héttel később visszajött a fehér ló. Nem lopták el, egész egyszerűen csak elszabadult, és mintegy tizenkét vadlóval együtt tért vissza kiruccanásáról. A falusiak újra összegyűltek:

– Igazad volt, nem szerencsétlenség, hanem áldás, ami történt!

– Én ezt azért nem mondanám. Elégedjünk meg csak annyival, hogy a fehér ló visszajött. Hogyan tudhatnám, hogy ez szerencse-e vagy baj? Hiszen ez csak egyetlen fejezet. Meg lehet ismerni egy könyv tartalmát egyetlen mondat elolvasása után?

A falusiak szétszéledtek, meg voltak győződve arról, hogy az idős ember összevissza beszél. Kapni tizenkét gyönyörű lovat minden kétséget kizáróan égi ajándék. Hogyan is lehetne ezt tagadni? A paraszt fia elkezdte a vadlovak betörését. Az egyik levetette magáról és összetaposta. A falubeliek ismét eljöttek, hogy elmondják a véleményüket:

– Szegény barátunk, igazad volt! Ezek a lovak nem hoztak neked szerencsét. Lám most egyetlen fiad nyomorék lett. Ki segít majd neked idős napjaidban? Igazán sajnálatraméltó vagy!

– Ne szaladjatok ennyire előre – válaszolta nekik a paraszt. – A fiam nem tudja többé használni a lábát, ez minden. Ki tudja megmondani, mit hoz ez majd nekünk? Az élet apránként mutatkozik meg, senki nem tudja megmondani a jövőt.

Nem sokkal később kitört a háború, és a falu összes fiatalemberét besorozták, kivéve a nyomorékot.

– Öregember – panaszkodtak a falubeliek –, igazad volt, a fiad ugyan nem tud járni többé, de legalább melletted marad, míg a mi fiaink mennek a halálba.

– Kérlek benneteket – válaszolta a paraszt –, ne ítélkezzetek rögtön. A fiaitokat besorozták a hadseregbe, az enyém itthon marad, ennyit tudunk mondani csupán. Isten tudja, hogy ez jó-e vagy rossz. Az élet, apránként mutatkozik meg, a mi dolgunk embernek maradni úgy a szerencse, mint a szerencsétlenség, az egészség vagy a betegség, a beke és a háború idején.[2]

MONDÓKA  

Élek-e, halok-e? (tá-titi-titi-tá)

Szántok-e, vetek -e?(tá-titi-titi-tá)

É-É-Élek! (tá-tá-tá-tá) (hangosan kiabálva)

Mondókázás közben dobogjunk a lábunkkal a ritmusnak megfelelően.

NÉPI JÁTÉK

Lázár vedd fel lábadat,

Emeld fel a karodat,

Sej ugorj a Dunába,

Sej ugorj a Tiszába.

Meg is mosakodjál,

Meg is simakodjál,

Törölközzél meg az arany kendővel.

A játék leírása és kottája:

Lázár vedd fel…

A játék videón:

---

[1] A Népmesekincstár mesepedagógiában test-lélek -szellem hármas egységében tekintünk a gyerekre. A népmese és a népdal „a lélek ajtaján kopogtat”, a találós kérdés a gondolkodást, a szellemet élesíti, a mondóka és a népi játék test, a mozgás-test oldaláról közelít elsősorban a gyerekhez, de minden népköltészeti alkotás magában hordozza a lehetőséget, hogy testet-lelket-szellemet egyszerre szólítsunk és építsünk vele. (Bajzáth, 2010)

[2] A mese forrása: Ezt a szövegváltozatot több forrásból (élőszavas mesélés, web, Kínai tanmesék sorozat , Littoria Kiadó)  újramesélte: Bajzáth Mária.