Mesepedagógia http://mese.mesepedagogia.hu Mesepedagógia Mon, 26 Feb 2018 10:25:52 +0000 hu hourly 1 https://wordpress.org/?v=4.9.4 Események http://mese.mesepedagogia.hu/2018/02/14/esemenyek/ http://mese.mesepedagogia.hu/2018/02/14/esemenyek/#respond Wed, 14 Feb 2018 15:49:01 +0000 http://mese.mesepedagogia.hu/?p=492 2018. február
  • 30 órás mesepedagógia képzés; 2018.február 3-4-5. – Budapest
  • Mesekuckó/tehetséggondozó meseműhely 2018. február 8.- Gesztenye Óvoda, Budapest
  • Képektől a szavakig a gyermeki gondolkodásban/előadás 2018.február 15. – Képi Tanulás Műhelye, Budapesti Műszaki Egyetem
  • Népmesék a család szolgálatában/előadás 2018. február 18.- Tatabánya Városi Könyvtár
  • Népmesék, mesélés a családban és az óvodában/előadás 2018. február 21. – Liliomkert Óvoda, Budapest
  • Érték és mértéktartó mesehősök/ előadás 2018. február 24. – Pedagógus Expo, Budapest Kongresszusi Központ
]]>
http://mese.mesepedagogia.hu/2018/02/14/esemenyek/feed/ 0
Népmesemondó versenyek, meseválasztás, mesemondás gyerekkorban http://mese.mesepedagogia.hu/2018/02/11/nepmesemondo-versenyek-mesevalasztas-mesemondas-gyerekkorban/ http://mese.mesepedagogia.hu/2018/02/11/nepmesemondo-versenyek-mesevalasztas-mesemondas-gyerekkorban/#respond Sun, 11 Feb 2018 11:13:42 +0000 http://mese.mesepedagogia.hu/?p=447 Sok kérdést, sok levelet kapok mesemondó versenyek kapcsán. Mivel egyenként nem tudok a feltett kérdésekre válaszolni, írtam egy szubjektív összegzést, minden szerepem (zsűri, pedagógus, mesélő, szülő) objektív tapasztalatát összegezve. Remélem segítségetekre lesz.

Milyen népmesét meséljen a gyerek?

Ami tetszik neki, amit szívesen, örömmel mesél, amit ő választ – sok- sok felkínált, jó mese közül.
Olyan történetet meséljen, ami előhívja belőle a mesélő embert, amely segít megtalálni és kibontakoztatni a saját történetmondói hangját.
Olyan mesét mondjon, amit az életkorának megfelelően hitelesen, megélt élményként tud elmesÉLNI, igaz szóként hangzik tőle. Bármilyen vicces egy felnőtt mesemondótól a csalfa asszony esete a bíróval, egy gyerek szájából hamisan cseng. Olyan mesét válasszatok, amelynek történetét, szívesen hallanátok a gyerektől, akár mindennapi beszélgetés formájában is. Mesélhet állatokról, emberekről, bátorságról, félelemről, vidámságról, szomorúságról, hazugságról, igazságról… Bármiről, ami korához, a világról szerzett tapasztalatához, élményeihez, személyiségéhez, hangszínéhez, beszéd és mesemondó stílusához illik. Egyszerű aranyszabály: érti, éli, meséli.

Mit ne meséljen?

Kisgyermekkorban ne adj a szájába házassági válságot, anyós csúfolót, pikáns mesét. Nem az ő ügye, nem az ő dolga még. Sem tettben, sem szóban.
Szívesen hallanád a vasárnapi családi ebédnél, hogy csalfa asszonyokat elemez ki, vagy testi fogyatékkal élő, netán beszédhibás leányokról, asszony vagy férfiverő történetekről mesél mosolyogva? Nevetnél ezen? Remélem nem… Ne is meséltesd vele, a házasságtörőket, a selypeket vagy a süketeket kifigurázó, esetleg asszony és férfiverő történeteket.
Ne meséljen olyan történetet, amit nem ért, nem érthet.
Ne mondjon olyan hosszú és bonyolult mesét, amit kínok-kínja megtanulni, majd még nagyobb kínszenvedés elmondani. A mesemondás és tanulás maradhasson öröm és élmény!
Ne meséljen, ha a mesemondó versenyen való indulás és győzelem kizárólag a szülő álma, vagy a pedagógus célja.

A mesélő gyerek személyisége, versenyek követelményei

Vedd figyelembe a mesÉLŐ gyerek személyiségét, adottságai, képességeit. Szívesen mesél? Bátor? Félénk? Hangos? Halk? Jól játszik a hangszínével vagy egyféle hangon mesél? A párbeszédes meséket meséli jobban vagy inkább elbeszél, leír? Gyors? Lassú? Kifinomult? Érzékeny? Humoros, vicces? Vagány? Visszafogott? Gesztikulál vagy mozdulatlan mesélés közben? Ülve vagy állva mesél szívesebben? Esetleg jön-megy, mozgásban van? Nehezen jegyez meg hosszabb szöveget? Könnyen memorizál?

Mesetípusok

A tréfás mese a legnépszerűbb mesemondóversenyeken elhangzó típus, de mellettük és rajtuk túl, ajánlott a formulamesék, a novellamesék, az állatmesék, legendamesék, hazugságmesék, tündérmesék, a rászedett ördögmesék közül válogatni. Bölcs mérlegelés után a falucsúfolók közül is. Az életkor mellett a mesemondó egyénisége is sokat segíthet abban, hogy rátaláljon a megfelelő mesére, vagy rátaláljon a megfelelő mese. Van, aki szórakoztatni, felvidítani akar másokat, ezért leggyakrabban tréfás meséket mond. Azonban nem kell minden mesemondónak vicceskedni, és nem kell minden mesének viccesnek lenni. A legszomorúbb, amikor egy egyébként tréfás mesén csak a mesemondó nevet.
Van, aki boldogan mond nagyokat. Lódításain, hazugságmeséin vele nevet a fél világ. Vannak tanítók, tudásátadók, bölcs- okosok: ők meséljenek novellameséket, legendameséket. Az állatmesék gyakran tartalmaznak párbeszédes részeket, azok meséljék, akik sokféle hangszínnel mondják a történeteket. A formulameséket azoknak ajánlom, akik a szöveg folyamatos ismétlődése ellenére, nagyon szuggesztív erővel tudják megtartani a figyelmet, és értik-tudják, hogy a látszólag egyszerű mesei szimbólumok mögött, miről is van szó valójában. A hosszabb tündérmesék, rászedett ördög mesék nagyobb gyerekeknek (kiskamaszkortól) valók.

Verseny, versenyek

Ha versenyre készíted fel, vedd figyelembe a kiírást, a verseny követelményeit, és annak megfelelően készüljetek. Mérlegeld, hogy akartok-e a kiírt követelményeknek megfelelni, valódi örömet jelent -e a gyerek számára az indulás, rá szabták-e azt a versenyt, akar-e ráhangolódni.
Ha igen a válasz, akkor is van még feladatod, fogadtasd el vele, hogy ez egy olyan versenyhelyzet (megmérettetés), amelyben lesznek elsők, másodikok, harmadikok, különdíjasok, és lesznek, akik esetleg nem kapnak díjat. Fontos, hogy tudatosítsd: ők is nyertesek, gazdagabbak lettek egy történettel, egy csomó tapasztalattal, élményekkel. Versenyhelyzetben is a mesehallgató közösség örömére és a saját örömünkért mesélünk.
Vedd figyelembe a verseny követelmény kiírását, de hagyd és segítsd, hogy megtalálja magában a mesélő embert – annak természetes hangját, hangszínét, ritmusát, gesztusait. Ne „tanítsd be”, csak segítsd, támogasd tanácsaiddal!

Ki készíti fel a gyereket?

Tapasztalataim szerint, a szülők és a pedagógus szerepe egyaránt óriási a felkészülésben, meseválasztásban. Ideális esetben, a szülő-gyerek-pedagógus hármasa együttműködik.

Tájszólás, tájnyelv

Ha a gyerek nem beszél a mindennapjaiban tájszólásban vagy tájnyelven, ne meséljen úgy a versenyen sem. Hamis lesz, műanyag, hiteltelen. Ha tájszólásban hangzik a szó a szájából a mindennapokon, úgy is meséljen, hisz számára az a természetes. Akár köznyelvről, akár nyelvjárásról van szó, szókészlet és kiejtés legyen egységes, következetes, természetes.

Viselet

Mindig szívesen gyönyörködöm a mesemondó gyerekek népviseletében, de soha nem befolyásol a befogadásban. Zsűritagként, hacsak nincs a szempontok között megadva, a pontozásban sem. Ha a gyereknek van, szívesen hordja, természetesen mozog benne, örömmel viseli, akkor mondjon abban mesét. Ha nincs viselete, nem szívesen veszi fel, semmiképp nem szabad erőltetni.

Szó szerinti mesemondás

„A mese az élőbeszéd művészete”. A meseszerkezet megtartása, a mese nyelvi sajátosságainak, a mesei formuláknak és fordulatoknak a megőrzése fontos szempont, de nem kell A-tól Z-ig, szó szerint megtanulni a mesét. Szabadon, örömmel, saját hangon, természetesen, de kifejezősen meséljünk!

Egyéni ötletek

A jó mesemondó olykor improvizál is, ilyenkor beépíti a körülötte zajló eseményeket, reagál azokra. Kommunikálni próbál a környezetével, “kiszól” a meséből. A mesemondást a hallgatóság figyelme is befolyásolja, alakítja. Ez azonban, csak akkor élvezetes, ha jókor, jót szól a mesélő, ha a kapcsolat közte a és a mesehallgatók között valódi, ha a kitérő után a mesélő vissza tud térni a mesébe és hallgatóit is vissza tudja hozni oda. Ez nagy kihívás, gyerekkorban ritka képesség, így nem lehet elvárás.

Időkorlát

Figyeljetek a versenykiírásra, és próbáljatok meg, az abban szereplő időtartamban mesét választani. Ha nem tartjátok be a meseválasztásnál az időkorlátot, ne lepődjetek meg, ha a zsűri „leállítja” a gyereket. Azonban egy félbemaradt történet nem örömforrás, ritkán jelent a gyerek számára sikerélményt.
Rövid, de eléjétől a végégig jól elmondott mesével sokkal sikeresebb lehet a mesélő gyerek! A hosszú, összetett, sokszereplős tündérmeséket 9 -10 éves korig, inkább mesehallgató szerepben ajánlom a gyerekeknek. A mesemondói tehetség, kisgyermekkorban nem az elmesélt mese hosszúságán keresztül mutatkozik meg. (Az inkább a memória minőségét mutatja).

Beszéd

A tiszta artikuláció, a természetes beszédritmus és hanglejtés, a jó helyen, megfelelő időtartamban megtartott szünetek, hangsúlyok emelik a mesélés értékét.

Gesztusok, mozgás

A gesztusok szempontjából számomra csak a belülről, spontán jövők elfogadhatók. A betanított, mesterkélt mutogatástól és mozgástól, kiráz a hideg. (Bocsánat!)
Élvezetes, figyelmet megtartó lehet a sodró, lendületes dinamika éppúgy, mint a lassú, ringató mesélés. Lehet mesélni állva, ülve, járkálva, ami fontos, hogy a mesehallgató számára ne legyen zavaró a mesélő testhelyzete, mozgása.

Tévesztés

A leggyakorlottabb mesemondó is téveszt, vagy elfelejt valami fontosat, kihagy egy fontos szövegrészt. Ilyenkor nem kell megijedni, csak nyugodtan megállni, gondolkodni, és kijavítani a hibát. Pl. így:
“El is felejtettem, előbb még a palotába ment a …”
“Hogy szavamat ne felejtsem. . .”
“Hogy egyik szavamat a másikba öltsem. . .”

Magyar vagy más népek meséje

A verseny kiírásától is függ (van, ahol csak magyar népmeséket várnak), vedd ezt figyelembe a választásnál. Más népek meséinél, törekedj olyan forrásból mesét választani, amely pontos, jó fordításokat, teljes (nem töredékes) meseszövegeket tartalmaz.

 

Bajzáth Mária

]]>
http://mese.mesepedagogia.hu/2018/02/11/nepmesemondo-versenyek-mesevalasztas-mesemondas-gyerekkorban/feed/ 0
Köszönés mint lehetőség – mesék, dalok, mondókák, népi játékok http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/21/koszones-mint-lehetoseg-mesek-dalok-mondokak-nepi-jatekok/ http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/21/koszones-mint-lehetoseg-mesek-dalok-mondokak-nepi-jatekok/#respond Sun, 21 Jan 2018 05:55:39 +0000 http://mese.mesepedagogia.hu/?p=439 A köszönés: lehetőség, varázslat, szómágia, figyelem, áramlás, kezdet, vég. A köszönés emberhez méltó, valódi tartalommal megtöltött gyakorlata, a köszönés – mint rítus – felemel és összeköt. Energiát, tiszteletet, derűt és udvariasságot követel. Köszönés közben nagyon fontos erőforrásokat mozgósítunk, a legjobb tulajdonságainkra támaszkodunk. Adunk és kapunk.
Amikor köszönünk, kapcsolatot teremtünk, minden köszönés egy új lehetőséget is rejt.
A figyelmünk önmagunkról a másikra irányul, ezzel jelezzük, hogy észrevettük a másik jelenlétét, megérkeztünk egy új helyzetben, térbe. „Jó napot kívánok!”
Kifejezzük vele tiszteletünket, a találkozás felett érzett örömünket.
A köszönés az ember számára az adni-kapni áramlás lehetőségét is magában hordozza. „Minden jót kívánok!”
Köszönés közben egymás szemébe nézünk, és jó esetben meglátjuk a másik ember „szeme fényét”.
A köszönés keretet ad, jelzi valaminek a kezdetét és a végét. „Isten hozott!” „Viszontlátásra!”
Arra is utal, milyen lesz-volt a találkozás. (Amilyen az adjon’isten, olyan lesz a fogadj’isten.)
Formát ad láthatatlan kötelékeknek. Egészen másképp, más hangszínnel, más távolságból köszönünk egy ismeretlennek, mint egy hozzánk közel álló embernek. Minél mélyebb valakivel a kapcsolatunk, a köszönés annál inkább a testi-lelki-szellemi összetartás jelévé is válik.
A köszönés megtart, és támaszt ad egy pillanatra, hogy senki se gondolhassa: egyedül van ezen a világon.
A mesehősök köszönnek. Köszönnek az öregembernek, a királynak, köszöntik a hangyát, a sast, a Napot és a Szelet, a sárkányt az ördögöt, az életet és a halált. Köszöntik a segítőt de, az ellenfelet is!
A népmese hőse követendő minta, példakép lehet.
A népmese és a népköltészeti alkotások, valamint a Népmesekincstár mesepedagógia módszer komplex foglalkozásai didakszis nélkül tanítanak. Nem vonunk és vonatunk le a meséből tanulságot, nem beszéljük meg a mesét. „Csak” örömmel játszunk, énekelünk, mondókázunk, mesÉLÜNK.

Bajzáth Mária

Mesék

Mesegyűjteményeimből öt olyan mesét válogattam, amelyekben azon, hogy a hős köszön-e vagy sem, nagyon sok múlik…
Bajzáth Mária (vál.): Itt vagyok, ragyogok. Három kérdés. Kazáni tatár népmese. Kolibri Kiadó. 133-134. o.
Bajzáth Mária (vál.): Mi a legerősebb a világon? Az eszes lány meg az obsitos. Magyar népmese. Kolibri Kiadó. 82-85. o.
Bajzáth Mária (vál.): Járom az új váramat. A gyerek meg a szél. Bolgár népmese. Kolibri Kiadó. 15-17. o.
Bajzáth Mária (vál.): Így megyek az iskolába. Mese a meséről. Bolgár népmese. Kolibri Kiadó. 182-183.oldal.

Kinek köszönt a szegény ember?

magyar népmese

Együtt utazott a Szél, a Hideg meg a Meleg, jött rájuk szemközt a szegény ember, már messziről köszönt:
— Jó napot, nagyságos uram!
Azt mondja a Meleg:
— Kinek köszönt az az ember?
Azt mondja a Szél:
— Nekem!
— Nem teneked, hanem énnekem! — mondja a Hideg.
Addig osztozkodtak, hogy a szegény ember már elment mellettük. Azt mondja a Meleg:
— Menjünk vissza, kérdezzük meg!
Visszamentek megkérdezni. Azt mondja a Meleg:
— Ugye, nekem köszöntél, te szegény ember?
— Nem én, kérem, a Szél nagyságos úrnak.
— Megállj, te szegény ember, jöjjön csak el a kánikula, majd adok én neked, olyan meleg lesz, hogy elolvadsz!
— Bánom is én, csak a Szél nagyságos úr ott legyen!
Azt mondja a Hideg:
— Hát akkor nekem köszöntél?
— Nem én, kérem, hanem a Szél nagyságos úrnak!
— Megállj, jöjjön csak el a tél, olyan hideg lesz, hogy megfagysz!
— Bánom is én, csak a nagyságos úr, a Szél nagyságos úr ott ne legyen! Kutya bánja a hideget szél nélkül!

Népdalok

Ébresztő: Pál, Kata, Péter

francia népdal

Pál, Kata, Péter Jó reggelt!
Már odakünn a nap felkelt.
Szól a kakasunk, az a nagy tarajú,
Gyere ki a rétre kukurikú!

https://hu.wikipedia.org/wiki/Pál,_Kata,_Péter,_jó_reggelt!

Altató: Erdő mellett estvéledtem

magyar népdal

Adjon Isten jó éjszakát,
Küldje hozzánk szent angyalát,
Bátorítsa szívünk álmát,
Adjon Isten jó éjszakát!
https://hu.wikipedia.org/wiki/Erdő_mellett_estvéledtem

Mondóka

Szervusz, pajtás, kukorica hajtás,
aki fogja kezemet, húzza meg a fülemet!
Szervusz, pajtás, kukorica hajtás,
aki fogja kezemet, öleljen meg engemet!

Tréfás mondóka

– Jó napot kívánok!
– Napraforgót kapálok.
– Nem azt mondtam, köszöntem!
– Sűrű volt, de kitéptem.
– Bolond maga, néni?
– Ez a sor az végig!

Párválasztó játékok

Kakas-bakas, jó napot!
– Réce-ruca fogadja! Mit kerülöd, mit fordulod az én házam tájékát?
– El akarom vinni legszebb lányát, Mariskát.

Játékleírás és kotta:
https://issuu.com/librikiado/docs/bajzathmaria_nepmesekincstarmodszer/5

Boldog vagyok, amikor látom, olvasom, tapasztalom, hogy használjátok a módszeremet, és szívből köszönöm, ha megtisztelitek a munkámat azzal, hogy megosztjátok, vagy saját munkáitokban forrásként hivatkoztok rá.

Bajzáth Mária

 

]]>
http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/21/koszones-mint-lehetoseg-mesek-dalok-mondokak-nepi-jatekok/feed/ 0
Mesék, mondókák, népdalok farsang idején http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/14/mesek-mondokak-nepdalok-farsang-idejen/ http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/14/mesek-mondokak-nepdalok-farsang-idejen/#respond Sun, 14 Jan 2018 07:31:18 +0000 http://mese.mesepedagogia.hu/?p=434 A farsang, a jelmezbál akkor jó, ha a gyerek és a felnőtt „kibújhat a saját bőréből, ha más lehet, tökéletesen más, mint aki a valóságban. …néhány óráig azt játszhatja, hogy megváltozott, elvarázsolták, idegen és ismeretlen lett hirtelen.” A farsang zajos mulatozás, tréfacsinálás, bolondozás, eszem-iszom, a tánc, a lakoma, a szerelem, a dal időszaka, valódi örömünnep.
Válogattam meséket átváltozásról, fánkról, örömről, táncról.

 

Mesék arról, hogy milyen más bőrébe bújni:

  • Miért fekete a holló? (Bajzáth Mária: Járom az új váramat. Kolibri Kiadó. 50-51. oldal)
  • Miért tekinget körül a teve mikor iszik? (Bajzáth Mária: Járom az új váramat. Kolibri Kiadó.52. oldal)
  • Hogyan cserélt bőrt a bivaly és a szarvasmarha ? (Bajzáth Mária: Így megyek az iskolába. Kolibri Kiadó.38. oldal)
  • Miért lett vörös a róka? (Bajzáth Mária: Itt vagyok, ragyogok! Kolibri Kiadó.126. oldal)
  • Miért rövid a kakas farktolla? (Bajzáth Mária: Járom az új váramat. Kolibri Kiadó.48.oldal)

Miért rövid a kakas farktolla?
csuvas mese

Élt egyszer egy kakas. Nagyon szép volt a farka. Odament hozzá a páva.
– Kakas koma, a te farkad sokkal szebb, add kölcsön nekem, amíg elmegyek a lakodalomba!
– Ha farok nélkül maradok, kinevetnek a tyúkok – felelt a kakas.
– Add ide, visszahozom neked a lagziból! – kérte a páva.
– Jól van, de pirkadat előtt itt légy! – mondta a kakas.
A páva fogta a farkat, és elsietett a lagziba. Beesteledett.
A tyúkok aludni tértek. A kakas is felült a rúdjára és elaludt. Éjfél közeledett. A kakas felébredt. A páva még nem jött vissza. „Ha énekelek, a hangom hallatára biztosan hazajön” – gondolta a kakas, és rázendített:
– Kukurikúú!
De a páva nem jött. A kakas kicsit várt, aztán újra elaludt és álmot látott. Azt álmodta, hogy a páva jön hazafelé. Ahogy jött az úton, söröshordókon lépkedett és föltartotta a farkát. A kakas megint fölébredt és körülnézett. A páva még mindig nem volt otthon. Kint már pitymallott . A pávának nyoma sem volt. A kakas kétségbeesett. „Biztos megtámadta őt az ellenség. Még egyszer énekelek, hátha felfigyel” – gondolta, és éles hangon rázendített:
– Kukurikúú! Kukurikúúú!
Kint már megvirradt. A páva még akkor sem ért haza.
Azóta nem is tudom, hányszor pirkadt meg. A kakasnak másfajta, új farka nőtt. A pávának még mindig csak hűlt helye van.

Mese a fánkról

Magyarországon a fánk, a XIX. században terjedt el a fánksütés, és egyre több helyen lett szokássá, hogy vízkereszttől – hamvazószerdáig tartó farsangkor az asztalra kerüljön ez a finomság.

Vajaspánkó
orosz mese

Élt egyszer egy öregember és egy öregasszony. Kéri az ember az asszonyt:
– Süss nekem anyjuk vajaspánkót!
– Ugyan miből süssek? Egy csepp lisztünk sincs.
– Ej, te asszony! Kapard le a kosár oldalát, seperd fel a magtárt: hátha kerül így egy kis liszt.
Úgy is tett az öregasszony: lekaparta a kosár oldalát, felseperte a magtárt, s került is liszt két marékkal. A tésztába tejfelt kevert, pánkót vágott belőle, kisütötte vajban s kitette a pánkót az ablakba hűlni.
Elunta magát a vajaspánkó, legurult a lócára, a lócáról a padlóra, s a padlóról legurult az ajtó felé. Átgurult küszöbön a tornácra, a tornácról a lépcsőre, a lépcsőről az udvarra, az udvarból túl a kapun, mindig messzebb és messzebb. Gurult, gurult az úton és szembe jött vele egy nyúl.
– Megeszlek te vajaspánkó!
– Ne egyél meg sandaszemű! Inkább hallgasd meg milyen szépet énekelek neked! A nyúl hegyezni kezdte a fülét, s a vajaspánkó rákezdte az éneket:

Vajaspánkó a nevem
Elmondom eredetem:
Magtárban sepertek,
Kosárról kapartak
Tejfellel kevertek
Kemencén sütöttek
Ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól
Gazduramtól, asszonyomtól
Mért féljek nyúl tőled?
Megszököm előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a nyúl szeme elől mintha ott sem lett volna. Begurult a vajaspánkó az ösvényen az erdőbe, s találkozott a farkassal.
– Megeszlek te vajaspánkó!
– Ne egyél meg ordas farkas! Szépet énekelek neked. És fújni kezdte:

Vajaspánkó a nevem
Elmondom eredetem:
Magtárban sepertek,
Kosárról kapartak
Tejfellel kevertek
Kemencén sütöttek
Ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól
Gazduramtól, asszonyomtól
Megszöktem a nyúltól,
Miért féljek farkas tőled ?
Mindjárt megszököm előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a farkas szeme elől mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult a vajaspánkó az erdőben, s szembe jött vele a medve. Csörtet, töri a lombot, rontja a bokrot.
– Megeszlek te vajaspánkó!
– Ne egyél meg tányértalpas, ugyan miért is ennél meg? S a vajaspánkó már rá is kezdte:

Vajaspánkó a nevem
Elmondom eredetem:
Magtárban sepertek,
Kosárról kapartak
Tejfellel kevertek
Kemencén sütöttek
Ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól
Gazduramtól, asszonyomtól
Megszöktem a nyúltól,
Ordas farkas úrtól,
Miért félnék medve tőled?
Megszököm mindjárt előled!

S tovább gurult. Úgy eltűnt a medve szeme elől mintha ott sem lett volna. Gurult, gurult a vajaspánkó, s szembe jött vele a róka.
– Jó napot vajaspánkó! Ej milyen jóképű, milyen pirospozsgás vagy! De a vajaspánkó már rá is kezdte:

Vajaspánkó a nevem
Elmondom eredetem:
Magtárban sepertek,
Kosárról kapartak
Tejfellel kevertek
Kemencén sütöttek
Ablakon hűtöttek.
Megszöktem az otthonomtól
Gazduramtól, asszonyomtól
Megszöktem a nyúltól,
Ordas farkas úrtól,
Mackó Miska úrtól,
Miért féljek hát tetőled?
Megszököm könnyen előled!

– Felséges ének! – szólt a róka. Csak az a baj, hogy megöregedtem kedvesem, rosszul hallok. Ülj csak ide az orrocskámra, s fújd el még egyszer!
Nagyon jól esett a vajaspánkónak, hogy így megdicsérték az énekét. Felugrott a róka orrára és újrakezdte:
– Vajaspánkó a nevem…
Abban a pillanatban a róka-hamm-bekapta. Ha a róka a vajaspánkót be nem kapta volna, az én mesém is tovább tartott volna! Itt a vége, fuss el véle, kerekerdő közepébe!”

( Az orosz népmesét Rab Zsuzsa fordította.)

 

Mese az ünnep erejéről

A farsang zajos mulatozás, tréfacsinálás, bolondozás, eszem-iszom, a tánc, a dal időszaka, valódi örömünnep.

 

Hogyan tanult meg az ember ünnepelni, dalolni és táncolni?
eszkimó mese

Valamikor réges-régen a tengerparton élt egy ember meg egy asszony. A férfi nagy vadász volt, vadászútjai során messzi tájakra is elkóborolt; máskor meg kajakba ült, tengerre szállt, hogy fókát ejthessen el.
Embert soha sem láttak, emberlakta helyekre még vadászútjai során sem tévedt a tengerparti férfi.
Egy napon fiuk született. Ahogy a fiú fölcseperedett, az apja íjat adott a kezébe, megtanította nyilazni. A fiúból hamarosan éppen olyan jó szemű, biztos kezű, nagy vadász lett, mint az apja volt.
Hanem egy este hiába várták haza, csak nem jött. Várták reggelig, vártak, amíg ismét beal­ko­nyul, a fiúnak se híre, se hamva. Apja, anyja a keresésére indult, de nyomát sem lelték, eltűnt a fiú mindörökre.
Született egy második fiuk. Ebből is nagy vadász lett, egy napon ez is elindult hazulról, csak úgy magányosan, s ennek a második fiúnak is nyoma veszett.
Született egy harmadik fiuk. Ebből is nagy vadász lett. Aprócska korában apró nyíllal vette célba a vadmadarakat, s ahogy kicsit megemberesedett, az apja odaadta neki eltűnt fivérei szép fegyvereit, nagy nyilait, ezekkel vadászott a harmadik fiú rénszarvasra meg más nagyvadra. Az apa már csak a tengert járta.
A harmadik fiú egy napon vadászat közben meglátott egy nagy sast. Az a sas először csak szitált a levegőben, aztán kerengeni kezdett a harmadik fiú felett. Az fölemelte íját, hogy le­terítse a sast, de a nagy madár villámgyorsan földre szállt, ledobta tollruháját, ember képében állt a harmadik fiú elé, és így beszélt hozzá:
– Én az vagyok, aki megölte a két fivéredet. Megöllek téged is, ha nem teszel erős fogadást arra, hogy mikor hazatérsz, ünnepeket fogtok ülni, s ünnepeiteken dallal és tánccal vigadoz­tok.
– Megteszek mindent, amit kívánsz – mondta a harmadik fiú -, megteszek mindent, de nem tudom, mit jelentsen az, hogy ünnepet ülni, dalolni.
– Megfogadod-e, amire kérlek, vagy nem fogadod meg?
– Megfogadom, de nem értem, hogyan kell ünnepelni, dalolni, táncolni.
– Gyere velem, anyám majd megtanít mindarra, amit tudnod kell. A fivéreid nem akartak semmit sem megtanulni. Gyűlölték az ünnepeket, gyűlölték a dalt, ezért kellett meghalniuk. Te most gyere velem, s mihelyt megtanultad, hogyan kell a szavakat dalba szedni, hogyan kell öröméneket énekelni, örömtáncot járni, ha mindezt megtanultad, békességben hazatérhetsz.
Elindultak. Magas hegyeken keltek át. A sas nem sas, hanem ifjú ember képében járta a he­gye­ket, csillogott szépséges tollruhája. Hegyeken-völgyeken, sötét szorosokon át mentek, végül egy meredek sziklacsúcs tövébe értek. Fönn a sziklacsúcson ház emelkedett. Abból a házból körös-körül látni lehetett a síkságot, ahol az emberek vadásztak. Megmászták a hegyet. A ház elé értek. A házból különös hangok hallatszottak: kopp… kopp… kopp… – mintha ezer meg ezer kalapács dobbanna hatalmas üllőn.
– Hallassz-e valamit? – kérdezte a sas.
– Mintha ezer meg ezer kalapács dobbanását hallanám – mondta a harmadik fiú.
– Anyám szívének dobogását hallod. És most állj meg itt, várj rám, én bemegyek anyámhoz, s megmondom neki, hogy megérkeztél.
A sas bement a házba.
Hamarosan visszajött a harmadik fiúért. Most a sassal együtt ő is bement a házba, s ott meg­látta a sas anyját. Öreg volt, megtört és szomorú. A fia nagy fennhangon így beszélt hozzá:
– Elhoztam hozzád, anyám, ezt az ifjút, aki erősen megfogadta, hogy ünnepet ül, mihelyt hazatér az övéihez. De nem tudja, miként kell ünnepelni, hogyan kell a szavakat dalba szedni, dobolni, örömtáncot járni. Anyám! Az embereknek nincsenek ünnepeik, tanítsd meg ezt az ifjút, hogyan kell ünnepelni, dallal, dobszóval és tánccal örvendezni!
A sas anyja fölvidult. Megköszönte fiának, hogy elhozta hozzá az ifjút, aztán így beszélt:
– Mindenekelőtt építsetek tágas, szép házat, ahol sokan összeseregelhetnek!
A sas és a harmadik fiú tágas, szép házat épített. A sas anyja azután megtanította a harmadik fiút arra, hogy miként kell dobot készíteni, hogyan kell szép ütemre dobolni, hogyan kell énekelni, táncot járni.
Mikor mindezt megtanulta, a sas visszakísérte az ifjút oda, ahol összetalálkoztak, onnan aztán hazament a szüleihez. Apjának, anyjának rendre elmesélte, mi történt vele, hogyan tett erős fogadást a sasnak arra, hogy az emberek ezentúl ünnepeket ülnek, dallal, tánccal vigadoznak.
Az apa és a fiú tágas, szép házat építettek. Azután vadászni mentek, nagy zsákmánnyal tértek vissza, hogy bőségesen legyen hús a tágas, szép házban. Ezután dobokat csináltak, dalba szedték azt, amiben örömüket lelték, megénekelték a vadászatot, a napkeltét és a napnyugtát, megénekelték azt is, amitől féltek: a viharokat, az égzengést és a sötétséget.
Mikor már sok dalt tudtak, a harmadik fiú nagy útra indult, hogy vendégeket hívhasson az ünnep­ségre. Messze vidékeket járt be, emberekkel találkozott, emberekkel, akik párosával jártak, és farkasok, rókák meg más vadak bőrét viselték.
A tágas ház megtelt vendégekkel. Megkezdődött az ünnepség. A vendégeket jóltartották hússal, mikor a hús mind elfogyott, ajándékokat osztottak szét köztük. Az apa és a fiú ezután daloltak és táncoltak. Vendégeiket is megtanították dalolni, táncolni. Daloltak és táncoltak egész éjszaka, a dobok tamtamja úgy hangzott, mintha ezer meg ezer kalapács dobbanna hatal­mas üllőn, úgy hangzott, mint a sas öreganyjának a szívdobogása.
És csak mikor véget ért az ünnepség, mikor szétszéledtek a vendégek, az apa és a harmadik fiú csak akkor vette észre, hogy a vadak prémjét viselő ember formájú vendégek voltaképpen állatok voltak. Az öreg sas küldte őket, s oly nagy volt a dal meg a vigasság ereje, hogy a rókák, a farkasok meg a többi vad az ünnepség idejére mind emberré változhattak.
Egyszer ismét vadászútra indult a harmadik fiú. Ismét találkozott a sassal, és az ismét elvitte őt az anyjához. Az öreg sas megfiatalodott, vidám volt és erős, mert mikor az emberek ünnepet ülnek, dallal, tánccal vigadoznak, megfiatalodnak mind az öreg sasok.
A dal, a tánc, az ünnepek szent madara azóta is a sas.

(Fordította: Bartócz Ilona)

 

Mondókák

Adjon az Úr Isten
ennek a gazdának
hat szép ökröt,
nyolc kis bérest,
arany ekét a kezébe,
arany búzát a földjébe,
Hipp-hopp farsang.

Farsang, farsang, háromnapi farsang,
Itt is adnak, amit adnak
Ez is Isten háza,
Szálljon le rája
Az Isten áldása,
Hat lóval, hat ökörrel
Három borjas tehénnel,
Egy aranyos ekével.

 

Népdalok

Itt a farsang áll a bál

Itt a farsang, áll a bál,
keringőzik a kanál,
Csárdást jár a habverő,
bokázik a máktörő.

Dirreg, durrog a mozsár,
táncosra vár a kosár.
A kávészem int neki,
míg az örlő pergeti.

Heje-huja vigalom!
Habos fánk a jutalom
Mákos patkó, babkávé,
ez aztán a parádé.

Kotta:
http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-zene/uennepek-farsang/993-itt-a-farsang-all-a-bal

 

A, a, a, a farsangi napokban

A, a, a, a farsangi napokban.
A farsangi napokban,
Legyünk mi is vígabban
A, a, a, a farsangi napokban.

A, a, a, a farsangi diákok.
A farsangi diákok,
Piros nadrágban járnak,
A, a, a, a farsangi diákok.

Ből, ből, ből, három nagy keszkenőből.
Mind asszonyok, mind lányok
Elöl bögyöt csinálnak
Ből, ből, ből, három nagy keszkenőből.

Gé, gé, gé, öregasszony gégéje.
Öregasszony gégéje
Sört, pálinkát bevenne,
Gé, gé, gé, öregasszony gégéje.

Ku, ku, ku, a kakas kukorékol.
Szeretem a taréját,
Jó metéltbe a nyakát
Ku, ku, ku, a kakas kukorékol.

Kotta:

http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-zene/uennepek-farsang/994-a-a-a-a-farsangi-napokban

]]>
http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/14/mesek-mondokak-nepdalok-farsang-idejen/feed/ 0
Csendgyakorlatok http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/07/csendgyakorlatok/ http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/07/csendgyakorlatok/#respond Sun, 07 Jan 2018 12:42:14 +0000 http://mese.mesepedagogia.hu/?p=427 „Az élet titkaira a csendben rejtőzik a válasz!” – mondja a bölcs egy keleti mesében.
Mindannyiunk életében nagyon fontos a csend, a gyerekek számára is nélkülözhetetlen. Nemcsak a lélek, hanem a test, az idegrendszer egészsége miatt is. Ha nem tud a gyerek csendben lenni, érzékszervei tompulnak, figyelme szórt lesz, és nem találkozik azzal a tiszta örömforrással, amit a csend jelent, amelyben meghallhatja a saját belső hangját, és az őt körülvevő világ tiszta, természetes hangjait.
Montessori pedagógiában nagy szerepet kapnak a csendgyakorlatok. Ez a módszer inspirált engem, és az itt leírt öt gyakorlatot is. Mindegyiket játszottam-játszom óvodásokkal éppúgy, mint kamaszokkal, egyetemi hallgatókkal vagy pedagógusokkal, és nem csak mesélés előtt.
Ha nem tud, nem akar vagy nem mer csendben lenni a gyerek, örömteli játékokon keresztül tanítsuk meg rá. Teremtsünk számára alkalmat és lehetőséget, hogy megtapasztalhassa, hogy később tudjon, merjen és akarjon!
Ezek a játékok élesítik az érzékszerveket (szaglás, hallás, látás, tapintás), fejlesztik a finommotorikát, a koncentrációt, az együttműködés képességét, az önfegyelmet és a türelmet.

HARANG
Körbeülünk, és egy harangot vagy csengőt adunk körbe, anélkül, hogy megszólalna a kezünkben.

RAKOSGATÁS
Mindenkinél van két darab (mesterfokon három-négy esetleg még több darab) héjas dió vagy mogyoró vagy mandula. Ezeket a legkisebb zajjal kell belerakni a közös kosárba, majd az egész kosarat csendben továbbadni a mellettünk ülőnek.

MAGOK KANALAZÁSA
Két edénykénk van. Az egyik üres, a másikban lencse, bab, rizs vagy borsó van. Kanállal kell átjuttatni minél kisebb hanggal a magokat az egyikből a másik edénybe, majd továbbadni az edényeket és a kanalat, minél nagyobb csendben a mellettünk ülőnek.

FOLYADÉK ÖNTÖGETÉSE
Két edényünk van. (Hogy mekkora és milyen széles a szája, az a gyerekek gyakorlottságától függ). Az egyik edény üres, a másikban víz van. Át kell önteni a vizet az egyik edényből a másikba, a lehető leghalkabban.

MESEGOMBOLYAG-GURÍTÁS
A mesegombolyagba (fonalgombolyag) elrejtünk egy vagy több csengőgolyót. Úgy kell átadni egymásnak a gombolyagot, hogy az ne csendüljön meg.

ÖTLETEK
Ha türelmetlen a gyerekcsoport, nem tudja kivárni, amíg odaér hozzá a harang, doboz, edény, indítsatok kettő, esetleg három haranggal, dobozzal vagy edénnyel egy nagy kört, vagy bontsátok, három-hat kisebb csoportra a közösséget! Ebben az esetben pedagógusként kívülről érdemes segíteni a játékot. A gyakorlatok során egyáltalán nem beszélgetünk, esetleg szemmel, testbeszéddel tudnunk kommunikálni. A csendgyakorlat örömteli játék, élmény, varázslat, csoda.

Egyéni csendgyakorlatokat is lehet játszani, de az egy másik műfaj, máskor írok róla.

]]>
http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/07/csendgyakorlatok/feed/ 0
Újévi mese-mondóka-találós csokor http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/02/422/ http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/02/422/#respond Tue, 02 Jan 2018 12:47:48 +0000 http://mese.mesepedagogia.hu/?p=422 Holnap, de legkésőbb a jövő héten minden gyerek óvodába -iskolába megy. Fogadjátok őket mesékkel, mondókákkal, találósokkal, népdalokkal, köszöntsétek így egymást és az új esztendőt!
Meséljetek!

 

NÉPMESÉK

Meséljetek a tizenkét hónapról, az időről, a kívánságok erejéről.
Bajzáth Mária (vál.): Itt vagyok ragyogok. Szegény ember szerencséje. Finn mese. 142-143. o. Kolibri Kiadó, Budapest.
Bajzáth Mária (vál.): Így megyek az iskolába. A tündérek hárfája. Walesi mese. 195-198. o. Kolibri Kiadó, Budapest.
Bajzáth Mária (vál.): Járom az új váramat. A tizenkét hónap. Újgörög mese. Kolibri Kiadó, Budapest.

 

A TIZENKÉT HÓNAP

Újgörög mese
Volt egyszer egy nagyon szegény özvegyasszony, és annak öt gyereke. Az asszonyt soha semmi jó nem érte a nap alatt. Még munka is ritkán akadt számára, csupán hetente egyszer, amikor a módos szomszédasszony áthívta kenyeret dagasztani. Fáradságáért csak egy kis darab kenyeret kapott. A szegény asszony mindig kovászos ujjakkal ment el, hazaérve tiszta vízzel lemosta kezéről a kovászt, felforralta a vizet, és valami levesféle lett belőle, amit azután a gyerekek megettek. Ezzel a levessel kellett beérniük egy álló hétig, amíg az anyjuk újból kenyeret dagasztott a gazdag szomszédnál, újból megjött kovászos ujjaival, és újból megfőzte nekik a levest.
A gazdag asszony gyerekei a töméntelen ennivalótól, zsíros falattól meg a pompásan megkelt kenyerektől sem híztak meg, olyanok voltak, mint a szárított hal, a szegény asszony gyerekei meg gyarapodtak, kövéredtek, olyanok voltak, mint a márna . A gazdag asszony nem győzött csodálkozni rajtuk, és szóba hozta a dolgot a barátnői előtt. Azok így feleltek:
– Azért gyarapodnak, kövérednek a szegény asszony porontyai, mert elviszi a gyerekeid szerencséjét az ujjain, elhordja az övéinek, s míg azok híznak, a tieid sorvadoznak, kornyadoznak!
A gazdag szomszédasszony elhitte, amit mondtak, és amikor újra elkövetkezett a kenyérsütés napja, nem eresztette el a szegény asszonyt kovászos ujjakkal, hanem arra kényszerítette, hogy jól lemossa a kezét, és így a szerencse az ő házában maradjon. A szegény asszony könnyes szemmel ment haza.
Mikor a gyerekei látták, hogy nincsen kovász az ujjain, ők is sírva fakadtak. A ház egyik sarkában ríttak a kicsik, a másikban zokogott az anyjuk. Végül is megkeményítette szívét, erőt vett magán, és így szólt:
– Legyetek nyugodtak, gyerekeim, ne sírjatok, majd találok én nektek egy falatka kenyeret és elhozom, meglássátok!
Ajtóról ajtóra kopogtatott az asszony, amíg végül akadt valaki, aki vetett neki egy száraz kenyérvéget. Hazavitte, beáztatta és szétosztotta a gyerekek között. Azok ettek, azután lefeküdtek és elaludtak. Az asszony azonban éjfélkor fogta magát, és nekivágott az éjszakának, csak hogy ne lássa a gyerekeit éhen pusztulni.
Ment, mendegélt a puszta sötétségben, amikor egy kis halom tetején világosságot látott derengeni. Közelebb érve, egy kerek sátrat pillantott meg. Mennyezetéről hatalmas csillár lógott, amelyben tizenkét fáklyaláng égett, az alján pedig valami labdához hasonló gömbölyűség csüngött. Az asszony belépett a sátorba, és tizenkét legényt látott bent ülni, akik vidáman beszélgettek.
A bejárattól jobbra három legény ült, a ruha nyitva a mellükön, kezükben zsenge fű és virágzó ágak. Arrébb másik három, könyékig feltűrt ujjal, kabát nélkül, ők száraz kalászt tartottak az ujjaik között. Odébb ült még három legény, szőlőfürtökkel. Ezek mellett még három, akik hosszú bundát viseltek, amely nyakuktól a térdükig ért.
Mikor a legények észrevették az asszonyt, megszólaltak:
– Isten hozta, nénémasszony, üljön le!
Az asszony köszönt és letelepedett. A legények megkérdezték, hogy mi járatban van. Az elárvult özvegy elpanaszolta nekik minden búját-baját. Mikor a legények megértették, hogy éhezik szegény, felállt a bundások közül az egyik, és étellel kínálta. Az asszony jóízűen evett, és közben megfigyelte, hogy a legény sántít. Mikor jóllakott, a legények kikérdezték, hogy mi újság az emberlakta világban. Az asszony felelt nekik, ahogy tudott. Végül az a három, akinek nyitva volt a ruhája a mellén, azt kérdezte tőle:
– Hát aztán, nénémasszony, hogy is álltok ti az év hónapjaival? Milyennek látjátok a márciust, az áprilist meg a májust?
– Jó viszonyban vagyunk velük, fiaim – válaszolta az özvegyasszony –, legfőképp pedig ezekkel a hónapokkal, mert ha megjönnek, kizöldülnek a hegyek, völgyek, a föld felékesíti magát sok-sok virággal, és olyan illat árad belőlük, hogy az ember újjáéled tőle. A madarak dalba fognak, és amikor a paraszt látja, hogy zöld már a határ, örül a szíve, és készíti a csűrt . Hiszen ha ezek után még panaszkodnánk márciusra, áprilisra meg májusra, tudom, hogy az Isten tüzet bocsátana ránk, és megégetne bennünket hálátlanságunkért.
Ekkor a három felgyűrt ujjú, kalászt tartó legény kérdezett a szegény asszonytól: – Szép, szép, de milyen szemmel nézitek a júniust, a júliust és az augusztust?
A szegény asszony nyomban ráfelelte:
– Ezekre a hónapokra sem lehet semmi panaszunk. A meleg, amit hoznak, megérleli a gabonát és minden gyümölcsöt. A parasztok ilyenkor aratják le, amit vetettek, begyűjtik a termést. Az emberek kedvelik ezeket a hónapokat, mert akkortájt nincs szükségük a sok drága ruhára.
Most a szőlőfürtös legények vették át a szót:
– Aztán mit szóltok a szeptemberhez, október meg a novemberhez?
– Ó – felelte az asszony –, hiszen ilyenkor szüretelik az emberek a szőlőt, ekkor készül a bor! Aztán meg ezek a hónapok arra is figyelmeztetnek bennünket, hogy közeleg a tél, igyekezzünk fát, megmeleg holmit szerezni, hogy ne szenvedjünk a hidegtől.
Végül a bundás legények tették fel a kérdést:
– Jó, jó, no de a december, a január meg a február? Hogy is álltok ezekkel a hónapokkal?
– Hej, ezek a hónapok szeretnek csak bennünket igazán, mint ahogy mi is őket. Azt kérditek, miért? Halljátok hát: az ember telhetetlen, legszívesebben egész évben törné magát, csak hogy minél több pénzt szerezzen. De jönnek a téli hónapok, a tűzhely köré gyűjtenek bennünket, és az emberek megpihentetnek az év fáradalmai után. Mindenki szívesen látja őket, mert ők hozzák a vetésnövesztő, növénytermesztő esőt meg havat. Így hát, fiaim, valamennyi hónap jó, derekasan végzi mindegyik a munkáját, amit a Teremtő rá bízott.
A legények összenéztek, és intettek az egyik szőlőfürtös társuknak. Az kiment, és kisvártatva egy bedugaszolt kancsóval a kezében jött vissza. Átadta a szegény asszonynak, a legények pedig így szóltak hozzá:
– Fogja ezt a kancsót, nénémasszony, és nevelje fel a gyermekeit!
Az asszony magához vette a kancsót, és örvendezve mondta:
– Kívánok nektek hosszú életet!
– Szerencsével járjon, nénémasszony! – válaszolták a legények.
Az asszony felkerekedett, és még napkelte előtt hazaért. A gyerekei még aludtak. Leterített egy lepedőt, és ráborította a kancsó tartalmát. Hát mit látott? A kancsó színültig tele volt arannyal. Szegény, majd megzavarodott az örömtől.
Reggelre kelve, egyenest a pékhez sietett, vásárolt öt-hat kenyeret és majd egy kiló sajtot. Felköltötte azután a gyerekeit, megmosdatta, kicsinosította őket, elmondatta velük az áldást, utána pedig adott nekik kenyeret és sajtot. Ettek a kis jószágok, jól megtömték a bendőjüket. Azután az asszony vett egy zsák búzát, elvitte a malomba, megőröltette, kenyereket dagasztott, és elvitte a pékhez sütni. Amint hazafelé tartott, vállán a gyúródeszkával, amelyen ott sorakoztak a kisült kenyerek, meglátta őt a gazdag szomszédasszony, aki mindjárt sejtette, hogy valami történt. Utána szaladt, hogy megtudja, honnét vette a lisztet a dagasztáshoz. A szegény asszony, az a jámbor, elmondott neki mindent, úgy ahogy volt. Bezzeg a gazdag szomszédasszony megirigyelte a jódolgát, és eltökélte magában, hogy ő is felkeresi azokat a legényeket. Éjjel, amikor a férje meg a gyerekei már aludtak, útnak eredt, és meg sem állt, amíg a sátort a tizenkét hónappal meg nem lelte. A legények köszöntötték:
– Hozta isten a szépasszonyt! Minek köszönhetjük ezt a nagy szerencsét?
– Szegény vagyok, azért jöttem, hogy segítsetek rajtam.
– Jól van – felelték a legények –, tán éhes vagy, enni kívánsz?
– Nem, köszönöm, nem vagyok éhes.
– Úgy, úgy – bólogattak a legények. – No, és hogy megy a sorotok odakint az emberlakta világban?
– Cudarul, rosszabbul már nem is mehetne!
– Hát a hónapokkal hogy álltok?
– Hogy is állnánk? – zsémbelt az asszony. – Minden hónap új bosszúságot hoz. Alighogy augusztusban megszoktuk a meleget, nyakunkon a szeptember, az október, a november, hozzák a náthát, a hurutot, egyik embernek a tagjai szaggatnak, a másik prüszköl. Azután meg beköszöntenek a téli hónapok, a december, a január meg a február, és mi majd megfagyunk. Az utcákon garmadában áll a hó, ki sem tudsz lépni a házból. Főként az a sánta február, az a főkolompos! (Szegény Február mindent hallott ám!) No, de mindez semmi a hóbortos márciushoz, áprilishoz és májushoz képest! Ennek a háromnak sehogy sem fér a fejébe, hogy ők valójában a nyár hónapjai, úgy tesznek, mintha még a télhez tartoznának, és végül is kilenc hónapos telünk van! Van hogy még május elsején sem mehetünk ki a zöldbe, nem hempereghetünk a fűben. Azután újra itt a június, a július meg az augusztus, ezek meg a saját verítékünkbe fullassztanak, és elepesztenek a hőséggel. Augusztus közepén, majd megsülünk, és mikor aztán ráadásul a nyakunkba szakasztanak egy jókora zivatart, tönkremegy a kötélen száradó tiszta ruha. Egy szó, mint száz , a hónapok rontják meg az életünket!
Egy hangot sem szóltak semmit sem feleltek a legények, csak intettek a felgyűrt ujjú, kalászos legények közül a középsőnek, mire az eltűnt, és egy jól bedugaszolt korsóval tért vissza, amelyet ezekkel a szavakkal nyomott az asszony kezébe:
– Fogd ezt a korsót. Ha hazaértél vele, zárkózz be a szobádba, és borítsd ki a tartalmát! Útközben ki ne nyisd!
– Dehogy nyitom, dehogy nyitom! – bizonykodott az asszony, és örvendezve indult hazafelé.
Még alig pitymallott , már otthon is volt. Magára zárta szobája ajtaját, a földre terített egy lepedőt, és kiborította a korsót. Hogy mi volt benne? Kígyó, kígyó hátán!
A jámbor szegény asszony boldogan élt, Beteljesült rajta a kívánság, hogy: „Járj szerencsével!”

 

TALÁLÓS KÉRDÉSEK

Bajzáth Mária (vál.): Mi a legerősebb a világon? Időről szóló fejezetek kérdései. Kolibri Kiadó, Budapest.

ÖREGAPÓ MADARAI

(Hollós Róbert fordítása)

Messzi-messzi, hét városon s hetvenhét falun is túl, éldegél valahol egy öregapó. Ennek az öregapónak van tizenkét madara, s mind a tizenkettőt másképp hívják.
Mikor int egyet öregapó, elszáll három madara. Nyomukban kemény fagy s vastag hótakaró támad.
Második intésére ismét három madár ered útnak. Röptükre olvad a hó, a mezőn kidugják fejüket a virágok.
Harmadszorra is elrepül három, s amerre szállnak, az izzó mezőn a parasztok aratják a gabonát.
Negyedízben is útra kél egy kis csapat: ködöt, esőt, hűvös szelet visz magával.
Bizony furcsa madarak ezek. Négy szárnya van mindegyiknek, s mindegyik szárnyban hét toll. Külön nevük is van ezeknek a tollaknak. A tollak egyik oldala fehér, a másik fekete. Ha kiterjeszti a madár a szárnyát, ragyogó világos lesz, ha összecsukja, mélységesen sötét.
Találjátok ki, miféle madarak ezek!
(Az öregapó: az év. A tizenkét madár: a tizenkét hónap. Hármasával repülnek, Mert egy-egy évszak – a tél, a tavasz, a nyár és az ősz – három-három hónapból áll.
A madarak négy szárnya: a hónap négy hete, a hét toll pedig: a hét napjai. A tollak fehér oldala: a nappal, a fekete: az éjszaka.)

 

MONDÓKÁK

Bort, búzát békességet,
sötétségben fényeséget,
újesztendő újat hozzon,
régi jótól meg ne fosszon,
ki barát volt az maradjon,
ki elindult az haladjon.

Adjon Isten füvet, fát,
tele pincét, kamarát,
sok örömet a házban,
boldogságot hazánkban,
ebben az új évben!

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben,
Jobb időt, mint tavaly vót,
Ez új esztendőben!
Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt,
Jó termést és jó vásárt,
Ez új esztendőben!

 

NÉPDALOK

A hajnali harangszónak…

Adjon Isten minden jót
Ez új esztendőben,
Jobb időt, mint tavaly vót,
Ez új esztendőben!
Jó tavaszt, őszt, telet, nyárt,
Jó termést és jó vásárt,
Ez új esztendőben!
Friss legyen a reménységünk, mint a hal a vízben,
irigyünknek, gyűlölőnknek ne jusson egy csöpp se!
Azért friss, jó egészséget, bort, búzát és békességet,
adjon Isten bőven az új esztendőben!
A dal kottája és énekelt változata:
http://www.gyerekdal.hu/dal/a-hajnali-harangszonak

Most érkeztünk ez helyre,
most érkeztünk ez helyre,
a versemet énekemet,
mondom kedvemre.

Bőség szálljon e házra,
e háznak gazdájára!
Mind eljöttünk köszönteni
Újév napjára.

 

A dal kottája, és énekelt változata:
http://www.operencia.com/gyermekoldalak/magyar-zene/ujevi-enekek/947-most-erkeztuenk-ez-helyre

]]>
http://mese.mesepedagogia.hu/2018/01/02/422/feed/ 0
Szabadidős kártyák a nyárra http://mese.mesepedagogia.hu/2017/06/01/szabadidos-kartyak-a-nyarra/ http://mese.mesepedagogia.hu/2017/06/01/szabadidos-kartyak-a-nyarra/#respond Thu, 01 Jun 2017 06:04:59 +0000 http://mese.mesepedagogia.hu/?p=416 A gyerekek számára, a legértékesebb ajándék: az együtt töltött, minőségi idő, a mese, a játék, a figyelem.

Az ÍGY MEGYEK AZ ISKOLÁBA népmeséi mellé összegyűjtöttem több tucat ötletet, amellyel emlékezetessé tehetitek a gyerekek nyarát, és játszva, örömmel, az iskolára is készülhettek.

 A szabadidős ötletek kártyái itt letölthetőek:  idő-mese.pdf

Az ÍGY MEGYEK AZ ISKOLÁBA mesegyűjteményt megrendelhetitek a:

http://kolibri.libricsoport.hu/?s=%C3%ADgy+megyek címen.

 

]]>
http://mese.mesepedagogia.hu/2017/06/01/szabadidos-kartyak-a-nyarra/feed/ 0
Az orr, a mesék, a tanulás + 11 érzékszervfejlesztő ötlet http://mese.mesepedagogia.hu/2017/01/14/az-orr-a-mesek-a-tanulas-11-erzekszervfejleszto-otlet/ http://mese.mesepedagogia.hu/2017/01/14/az-orr-a-mesek-a-tanulas-11-erzekszervfejleszto-otlet/#respond Sat, 14 Jan 2017 07:10:05 +0000 http://mese.mesepedagogia.hu/?p=410 Volt olyan diszlexiásnak minősített tanítványom, aki végül az „orrával tanult meg olvasni”, úgy hogy minden betűt másféle illatú anyagból készítettünk el, és az illatok alapján sikerült megjegyeznie őket. Volt, amit megsütöttünk (és megettünk), volt, amit kivágtunk papírból vagy textilből, vagy fonalból formáztuk meg, utólag szagosítva az alapanyagokat. Narancs az N, rózsa az R, citrom a C stb. (Az egész ötlet onnan jött, hogy eleinte cifrábbnál cifrábbakat mondott a betűkre, és mindig szagokat kapcsolt hozzájuk. Ráadásul minden betű büdös volt. Az F pl. f… szagú. Ezért kezdtünk el az érzékszervek közül az orral dolgozni.)

Jelen jegyzetben az orr, és a szaglás lesz ugyan a középpontban, de ha akarjuk, mi (szülők vagy pedagógusok) és a gyerekeink lehetünk a főszereplők.

Az orrot a mondókák csodálatos nyelve: szuszogó, szörtyögő, szippantó, kiskapu, olajoskanna, jeget vágó fejszécske, kilincs, kapukulcs és még tucatnyi néven emlegeti.

Mindenki másfelé tartja. Rigócsőr feleségeként elhíresült királykisasszony ostobán fennhordja, míg a bölcs öregasszonyok esetében lefelé áll: Egyeseknél akkora, hogy a térdét, másoknál a földet a veri.

Az orr, néhány különleges mesebeli lény (pl. ördög, Baba Jaga) esetében annyira kifinomult, hogy messziről megérzik az ember (idegen, orosz stb.) szagot.

Az orr sokaknál életmentő, ki lehet vele szagolni a veszélyt, még akkor is, ha a sárkány felesége így fenyegetőzik: „Mert úgy tudjátok meg – mondotta a másik két asszonynak -, hogy még ma körtefává változom, s olyan szagos körte terem rajtam, hogy hetvenhét mérföldről is megérzik a szagát, s aki abból eszik, szörnyű halálnak halálával hal meg.”

A jól működő orr, segítő iránytűként szolgálhat a látható és láthatatlan világban. Az orral érezhetjük a szabadság mámorító illatát, az ördög kénköves, vagy a hazugság rothadó bűzét. Lehet „jó orrunk”, „foghatunk szagot”, „mehetünk az orrunk után” és „megláthatjuk a másik orra hegyén, ha az nem mond igazat.”

Ha több érzékszervvel fogadjuk be az információt, eredményesebbek lehetünk a tanulásban. Szaglószervünk figyelemreméltó teljesítményekre képes. Az orrüreg tetejét bélelő nedves szaglóhám felett 12 millió szagérzékelő sejt ül, ezek tízezer (10000!) szagot képesek megkülönböztetni.

Rajtunk múlik, hogy az orrunk vezet, vagy az orrunknál fogva vezetnek.

11 ÉRZÉKSZERVFEJLESZTŐ ÖTLET

  1. Tudatosítsuk az orr helyét a testünkön mondókákkal, érintéssel! (Mondókák alább!)
  2. Szimatoljunk és szimatoltassunk meg mindent a gyerekekkel! Kérdezzük meg, melyik illat a jó, melyik a rossz? (Lesznek meglepetések.)
  3. Találjuk ki bekötött szemmel, minek az illata! Ételek, vegyi anyagok (fogkrém, tisztítószerek), fűszerek, virágok stb.
  4. Süssünk-főzzünk, és közben szimatoljunk meg az összes alapanyagot!
  5. Keressük meg a büdös helyeket a lakásban, házban, intézményben (óvoda, iskola), városban, faluban!
  6. Keressük meg a jó illatú helyeket a lakásban, házban, intézményben (óvoda, iskola), városban, faluban!
  7. Készítsünk illatpárnát, olyan alapanyagokból, amelyeknek illata a gyerek számára a legkellemesebb!
  8. Meséljünk meséket, amelyekben fontos szerepet játszik az orr, a szaglás, az illatok! (Mesék alább!)
  9. Tegyünk fel találós kérdéseket az orról! (Találós kérdések…)
  10. Nagyobbakkal játszunk mit jelent a szólás, közmondás játékot! (Szólások, közmondások alább!)
  11. A mondókák nyelvén az orr: szuszogó, szörtyögő, szippantó, kiskapu, olajoskanna, jeget vágó fejszécske, kilincs, kapukulcs. Rajzoljuk le ezeket az emberi fejben elhelyezve! Keressünk új képeket!

+ Csak szülő-gyerek beszélgetés: kinek szereted az illatát? Kinek nem? (A kisfiam visszakérdezett: azt akarod tudni, ki a büdös?)

 

 

MESÉK

Az első mese a sült hal illatáról, a második az illatozó keresztről szól. A harmadikban olyan erős a rózsa illata, hogy a legény elaszik tőle. A negyedikben a lakodalmi ételek hívogató illata a kezdete minden bonyodalomnak, az utolsó előtti történetben az aranykígyó szaga ürügy a pusztításra. Az utolsó mese a rosszul működő érzékszervek, a téves érzékelés következményeiről szól.

Sült hal illata, pénz csörgése

JAPÁN MESE

Egy városka szélén két ember élt egymás szomszédságában: a szegény foltozóvarga meg a gazdag kalmár. A varga egész nap foltozott, kopácsolt, mégsem tudott zöld ágra vergődni, még kenyérre is szűkösen telt neki. A kalmár meg gazdag volt, nem látott szükséget semmiben. Sült halat árult, abból gazdagodott meg. Egész nap sütötte a halat, gyűlt rá a nép, jól meg fizették. A szegény varga, akinek puszta kenyér volt az ebédje, kimódolta, hogyan csaphatja be az éhségét. Déltájban elővette a kenyerét, odaült a szomszéd kerítése tövébe, tört egy darabkát a kenyérből, és szippantott hozzá egy jót a sült hal illatából. Egy falat kenyér, egy szippantás sülthal-illat – úgy érezte a végén, amikor elfogyott a kenyere, hogy jóízű halat is evett a kenyérhez. Így ebédelgetett jó ideig. Egy nap aztán észrevette a fukar kalmár a szegény varga mesterkedését. Megállt a kerítés előtt, és átkiáltott a vargának:

  • Hallod-e! Azt hiszed, hogy ingyen adom a halam illatát? A sült halért pénzt adnak az emberek, hát az illatáért is pénz jár! Minden ebéd után tíz rézpénzt fizetsz eztán, ha nem, börtönbe csukatlak!

Nem szólt a varga semmit, hanem befordult a házba, és beletett egy kis bögrébe néhány rézpénzt.

Visszament a kalmárhoz, és csörgetni kezdte előtte a bögrébe dobott pénzeket. Csörgette egy darabig, aztán így szólt:

  • Most már aztán, kalmár uram, nem tartozom semmivel!

Megmérgesedett a kalmár, majd megpukkadt dühében.

  • Hogyne tartoznál, te akasztófavirág! Dehogyisnem tartozol!
  • De hiszen fizettem!
  • Fizettél? Nekem? Mikor?
  • Sült hal illatáért rézpénz csörgése a fizetség! Igaz, az én orrom többet kapott, mint a te füled. Ezért, ha úgy gondolod, hogy még adósod vagyok, csörgethetem tovább is.

A kapzsi kalmár megértette, hogy bolonddá tették. Nem kért többet a pénzcsörgésből. Szégyenkezve visszakullogott a boltjába.

 

Az illatozó kereszt

MAGYAR LEGENDAMESE

No ez úgy vót. majd elmondom én neked. Hogy Medzsugorjéban jártunk, oszt elvittük mink ezt a keresztet Medzsugorjéba. A búcsús keresztet. Addig nem vót úgy a becsülete annak a keresztnek. Szóval még nem jártunk így külföldekre, nem vettük észre az Istennek a nagy csodáját, nem láttunk csodát addig, hát hittünk, de nem tökéletesen. A sekrestyébe vót az csak betéve egy sarokba. Oszt amikor kívül a templomon körül lement a körmenet, akkor kivitték, oszt akkor utána újbúl betették a szekrény sarokba. Oszt akkor utána elmentünk búcsúra Hont-Csitárba. Mikor Hont-Csitárbúl hazagyüttünk mán én akkor én azt a keresztet nagyon értékeltem, meg hallottam egy prédikációt. Azt prédikálta pap, hogy mikor az úrjézust az oltáriszentségbe addig az angyalok imádják mindaddig, míg valaki be nem megy a templomba. De mikor egyik is belép a templomba. akkor az angyalok átadják annak, és az embernek költ imádni az Úrjézust. Hallottam én eztet. Akkor mikor én viszem be. viszem én a keresztet – Hont-Csitárbúl gyüttem haza -, énnekem olyan gondolatom gyütt: „Istenem, ezt a keresztet én valahova leteszem a templomba! Én ezt nem teszem oda, ahol söprű van a sarokba.” Ez így történt, ahogy ez a gondolat van. Én, mondom, nem tudtam hova betenni, hanem ahogy mutattam is a Jézus Szíve-oltárt, ott balra-e, így odatámasztottam az oltárnak. Hát ugye Medzsugorjéban mán az isteni illatot, a Szűzanyát má aztat éreztünk ott illatot, Medzsugorjéba. Előtte nem is éreztünk ilyet. Medzsugorjéba otten éreztünk. Na, akkor megyek én egy vasárnap reggel a templomba. „Istenem, mondom, megijedtem. Jaj, Istenem, mondom, senki nincs a templomba, mondom, az angyalok má most nem imádják az úrjézust, mondom, most má egyedül vagyok!” Olyan gondolatom támadt: „elmegyek, megcsókolom a Jézuskát”. Megyek a Jézuskát csókolni: illat. megcsap az illat. Úgy meglepődtem, nagyon megijedtem. Megyek be, az atyának mondom: -Atya, gyüjjön csak ki! Most nem tudom, én képzelődök-e, maga érzi-e az illatot? – Érzem. Érzem, Teréz! – olyan öreg pap vót. – Érzem, érzem. Hát ez így ment nem is tudom, meddig. Több éven keresztül. A sebek helyei illatoztak. És akkor én is a töviskoronát, a másik kezit is, lábát is, és az oldalseb, a szívtől, amit lándzsával átdöftek, az illatozott. És az mindig, de csak egy levegővétel. Mikor hajoltál oda megcsókolni, akkor megcsapott, utána hiába szaglásztál, többet nem. Egy levegővételre, egy pillanatra érezted – de ez éveken keresztül. Olyan egy erős illat vót, hogy! De az csak mint egy szemvillanás.

Magyar Zoltán A herencsényi mesemondó – Balassi Kiadó Budapest – 2004

Gyöngyike

MAGYAR MESE

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy csúnya vén boszorkány. Ez a boszorkány egyszer kiment a mezőre, s amint ott mendegélt, egy gyöngyszemet talált a fűben. Fölveszi a gyöngyöt, hazaviszi, de mire hazaért, a kicsi gyöngyszemből akkora lett, mint egy tojás.

Csudálkozott ezen a boszorkány, még az ördöngös eszével sem tudta elgondolni, hogy s mint lehetett ez. Betette a gyöngyöt az almáriomba,* s várta, hátha még nagyobbra növekedik. Hiszen csakugyan nagyobbra is növekedett, mert egy óra, kettő sem telt belé, egyszerre csak kipattant a gyöngyből egy gyönyörűséges kis leányka. Örült a boszorkány, a kisleányt elnevezte Gyöngyikének, úgy tartotta, nevelte, mintha az övé lett volna. De nem igaz szeretetből tette ezt, egyébre gondolt az ő hitvány lelkével. Arra gondolt, hogy ha majd szép nagy leánnyá serdül Gyöngyike, vérét ereszti, s a vérével megfiatalítja magát.

Telt-múlt az idő, Gyöngyikéből szép nagy leány lett, a boszorkány el is határozta, hogy még ad neki egy esztendőt, akkor aztán megöli. Történt egyszer, hogy Gyöngyike a patakra ment vízért, s éppen akkor ment arra egy vadászlegény. Ennek erősen megtetszett Gyöngyike, de még Gyöngyikének is a vadászlegény.

Szépen hazasétáltak, s ott a legény a boszorkánytól megkérte a Gyöngyike kezét.

– Hej, fiam – mondotta a boszorkány -, nagy ára van ennek a leánynak! Hozz nekem tíz mázsa aranyat, akkor viheted Isten hírével.

Elszontyolodott a szegény vadászlegény, soha az egész nemzetségének sem volt egy font* aranya sem, nemhogy tíz mázsa lett volna. Elment nagy búsan, ment, mendegélt keresztül a mezőn, be az erdőbe, maga sem tudta szegény, hogy merre jár. Amint az erdőben bolyongana, egyszerre csak a keze hátára röppen egy aranyszínű bogár. Nézi, nézi a legény a bogarat, s felsóhajt keservesen:

– Hej, Istenem, Istenem, még ennek a hitvány bogárkának is aranyos a teste!

Megszólal a bogár:

– Ne búsulj, te szegény vadászlegény, tudom én, mi a bajod. Tíz mázsa aranyra van szükséged, anélkül nem adják neked Gyöngyikét. Majd hozok én neked.

Majd megszakadt a legénynek a szíve a nagy búbánattól, de mégis kacagott, hogy kacagásától zengett az erdő.

– Jól van, jól – mondotta a bogárka -, csak kacagj, mindjárt meglátod, hogy nem tréfa az én beszédem. Eredj, ülj le annak a pataknak a partjára, és várakozz reám.

A bogárka elrepült, a legény meg leült a patak partjára. Hát egyszerre csak, halljatok csudát, annyi aranyhátú bogár jő a patak felé, hogy sárgállott, ragyogott a föld, az a tenger sok bogár húzott, vonszolt tíz nagy aranyrudat: minden rúd egy mázsa volt. Szépen a patak partjára vitték, s a patakba bele hengerítették, nehogy valaki más meglássa, míg a legény szekerek után lát.

A szeme-szája tátva maradt a legénynek, meg sem tudta köszönni a bogárkáknak az aranyat; de azok nem is várták a köszönést, nagy zümmögéssel, zummogással elszállottak. Aközben beesteledett, s a legény lefeküdt a patak partjára. Gondolta, éjjel úgysem talál szekeret, majd reggel bemegy a faluba, s hoz onnét százat is. Hanem amint elaludott, odament a boszorkány, meglátja a tíz aranyrudat a patakban, fogja magát, s hétféle fűnek a levét a patakba csöppenti, attól a tíz arany rúd szerteszéjjel mállott, s mind rátapadt a halak hasára.

Fölébred reggel a legény, keresi az aranyrudakat, nem látja sehol, nézi a halakat, s hát azoknak a hasa csupa színarany. Hej, mérgelődik a legény, megfog egy halat, rákiált szörnyű haraggal:

– Hogy mertétek az én aranyomat ellopni?!

Megszólal a hal:

– Ne bánts, te vadászlegény, nem loptuk el mi a te aranyadat, az a vén boszorkány kente a hasunkra. De ne búsulj, majd nagy segítségedre leszünk mi neked. Én a halak királyának a fia vagyok, s ha valamit akarsz, gyere ide, szólj nekem.

Mit volt mit nem tenni a vadászlegénynek, eleresztette a halat, úgysem vehette tőlük vissza a sok aranyat: visszament nagy búsan a boszorkányhoz, s mondta:

– Na, öreganyám, amit kívánt, megcselekedtem, volt tíz mázsa aranyam, de valaki a halak hasára kente.

A vén boszorkány úgy tett, mintha szánná, sajnálná a vadászlegényt, s mondta:

– Hiszen azért ne búsulj, fiam. Ha az aranyat nem tudtad elhozni, próbálj egyebet. Ennek előtte ötszáz esztendővel a patakba ejtettem egy gyöngyszemet, hogyha azt megtalálod s idehozod, neked adom Gyöngyikét.

Megy a legény egyenest az erdőbe, ottan is a patak partjára, szólítja a halkirályfit, mondja neki, hogy mit akar a boszorkány.

– Hiszen ha csakugyan a patakba ejtette – mondotta a halkirályfi -, akkor ne búsulj, mert én mindjárt előkerestetem.

Egyszeriben szólott a halaknak, s még egy óra sem telt bele, hozták a gyöngyöt, pedig a víz fenekéről már egy ölnyire süppedt volt lefelé.

Örült a vadászlegény, de mennyire örült! Szaladva szaladott keresztül az erdőn, hanem honnét, honnét nem, elejébe toppan egy leány, s megszólítja:

– Hallod-e, te vadászlegény, fűzd zsinórra azt a gyöngyöt, dugd el a kebeledbe, s aztán vigyázz, nehogy valahol az úton meglepjen az álom, mert ellopják a gyöngyödet!

Egyebet egy szót sem szólt a leány, s eltűnt a legény szeme elől. A vadászlegény meg is fogadta a leány tanácsát, zsinórra fűzte a gyöngyöt, s kebelébe dugta. De a vén boszorkány bagoly képében ott ült egy fán, s jól látta, hogy mit csinál a legény. Nagy hirtelenséggel egy gyönyörű szép rózsafát teremtett az út közepére, ahol a legénynek el kellett mennie, s annak a rózsafának a szagától úgy elálmosodott a legény, hogy nem tudott továbbmenni. Leheveredett egy fa alá, s elaludott. Mire felébredett, híre-pora sem volt a gyöngynek: kivette kebléből a boszorkány.

Hej, uramteremtőm, búsult szörnyen a szegény vadászlegény, most már igazán nem tudta, hogy mit csináljon. Megy, mendegél az erdőn s hát megint csak elejébe toppan az a leány, aki elébb a jó tanácsot adta.

– Búsulsz, ugye, vadászlegény?

– Ó, hogyne búsulnék, ellopták a gyöngyöt a kebelemből.

– Tudtam én azt, hanem ahogy történt, úgy történt, most már ne évelődj* a gyöngy miatt, hanem fuss, amint a lábad elbírja, Gyöngyikéhez, mert tudd meg, hogy az a vén boszorkány neki nem édesanyja, s éppen most gyülekeznek nála a többi boszorkányok, hogy vérét vegyék, s a vérével magukat megfiatalítsák.

Hej, szaladt a szegény vadászlegény árkon-bokron át, s hát csakugyan, mikor az udvarra ért, éppen közrefogták a boszorkányok Gyöngyikét, köszörülték a kést, hogy vérét eresszék. De a vadászlegény is kirántotta a kardját, nem nézte, hogy kit vág, merre vág: aki el nem futott, azt mind levágta. Akkor szépen megfogta a kezét Gyöngyikének, elvezette az erdőbe, az ő kicsi házába, megesküdtek, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

 

 

A róka meg a farkas a lakodalomban

MAGYAR MESE

Egyszer lakodalom volt a faluban. A róka megérezte a szagot, s gondolta, jó volna belopózni oda. Rábeszélte a farkast, hogy menjenek el ők is a lakodalomba.

– Menjünk – azt mondja a farkas -, de attól félek, hogy megbánjuk.

– Ne félj semmit, csak gyere velem!

Bementek az udvarba. A vendégek mind bent ültek a szobában. Azt mondja a róka:

– Te csak húzódj meg itt, farkas koma, s szimatold ki, hogy hova menjünk.

A róka bement a tornácra. Gondolja magában: ,,Előbb bemegyek a kamrába!”

Megnyitja a kamraajtót, hát látja, hogy nincs ott senki, s ott a sok bor meg a sok pálinka, a

sok sütemény. Volt ott sok kürtőskalács, pánkó (más néven fánk), minden. Gondolja a róka:,,Ide jó lesz behúzódni!”

Hívja a farkas komáját is. Akkor veszi észre a róka, hogy van egy jó fazék töltött káposzta is.

Gondolja magában:,, Ezt lesz jó megkóstolni legelőbb!”

Nekiestek a káposztának, s eszik. Aztán ették a kalácsot, a kürtőst, a pánkót. Azt mondja a farkas:

– Hallod-e róka koma, jó lenne valamit inni is.

Csapra ütöttek egy nagy hordót, s nekifogtak az ivásnak. Hát mikor már sokat ittak, berúgtak, nekikezdtek dudorászni. Egyik jobban ordított, mint a másik. De a rókának mégis volt annyi esze, ha be is volt rúgva, hogy a küszöb alatt vájjon egy lyukat, hogy ott ki tudjon bújni, ha veszedelembe jut.

Benn a vendégek a levest megették. Megy a szakácsné, hogy tálalja a káposztát. Szinte meghalt ijedtében, mikor benyit a kamrába. Szalad be a vendégekhez, hogy milyen nagy baj van. Azok nem akartak neki hinni, de mégis egypáran kimentek. Mire kimentek, a róka már kibújt a lyukon, s elfutott, de a farkast úgy elverték, hogy csak úgy zörgött a csontja. Alig tudott kivánszorogni a kamrából.

A róka szaladt, szaladt, éppen a faluvégre, lefeküdt egy csomó pozdorjára, s elaludt. Egyszer arra ébred, hogy nagyon lökdösi valami. Felnyitja a szemét nagy álmosan, nézi, hogy ki az. Hát a komája volt. De alig tudott menni, úgy helyben hagyták.

Könyörög a farkas a rókának, hogy vegye fel a hátára.

– Hogy vegyelek fel, mikor az én csontom, ládd, kívül lóg a bőrömön – azzal rámutatott a pozdorjára -, vegyél inkább te fel, s vigyél.

A bolond farkasnak csak ennyi esze volt, hogy felvette. Elindult, s vitte a hátán. A róka csak vigyorgott magában. Elkezdte mondogatni:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

Azt mondja a farkas:

– Mit pusmogsz te, róka koma?

– Jaj, kedves komám, azt mondom, hogy veretlen viszen vertet, veretlen viszen vertet.

– Na, jól van, azt hittem, hogy egyebet beszélsz.

A róka megint csak elkezdi:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

A farkas most már megértette, hogy mit mond a róka, de már akkor jó messzire elvitte. Megharagudott, ledobta a hátáról. A róka nekiiramodott s hazaszaladt. Ha a róka el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Gyöngyszín Ilona

MAGYAR MESE

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, volt egyszer egy király, s annak egy fia még egy leánya. A fiút Leányszín Bálintnak hívták, mert olyan patyolatarca volt, mint egy leánynak, a leányt meg Gyöngyszín Ilonának, mert ékes gyöngynél ékesebb volt. No de azt emberi szó nem tudja kimondani, mennyire szerette a királyfi a húgát. Ha lehet vala, mindig vele lett volna, nem is ment országot-világot látni, mint más királyfi, csak hogy minél többet láthassa a húgát. De hiába, minden órában mégsem lehettek együtt. Egyszer aztán a királyfi kihirdettette az egész országban, hogy valahány arcképpingáló* van, jöjjön mind az udvarba, fössék le a királykisasszonyt, amelyik legjobban eltalálja, annak a képét majd mindig magával hordja, hogy akárhol járjon-keljen a föld kerekén, mindenütt gyönyörködhessék Gyöngyszín Ilonában.

Hát jöttek is a képpingálók, festettek szebbnél szebb képeket, de a királyfinak egy sem tetszett, valamennyi képnél szebb volt, ékesebb volt az ő húga.

– Van-e még képpingáló az országban? – kérdezte a királyfi.

– Van még egy öreg – mondták -, el is indult, de nem tudott lépést tartani velünk.

Két-három nap múlva csakugyan megérkezett az öreg képpingáló is, s ez aztán lepingálta Gyöngyszín Ilonát a maga igaz valóságában. De adott is a királyfi az öregnek temérdek aranyat, a többieknek is urasan megfizette a fáradságát, aztán a képet a kebelébe dugta, s akármerre járt, elé-elévette s gyönyörködött benne.

Telt-múlt az idő, egyszer a királyfi kiment a tenger partjára, s amint ott sétált fel s alá, elővette a képet, nézte, csudálta, meg-megcsókolta. Hanem, Uram Jézus, mi történt! Amint a képet nézegette, hirtelen nagy fergeteg kerekedett, kikapta kezéből a képet, s vitte, ragadta a tenger fölött, s valahol a közepén beledobta.

Hej, édes Istenem, búsult a királyfi, majd megölte a búbánat, mert többet olyan képet az öreg képpingáló sem tudott festeni, az elsőt pedig nem találták, ámbátor ahány hajós s halászember volt az országban, mind a tengerre szállott, s keresték a képet. No, azt ugyan kereshették, mert mikor a fergeteg a tengerbe röpítette a képet, éppen ott halászott az ánglius* király hat halásza, azon a helyen, ahol a kép a tengerbe esett, kifogták s hazavitték a királynak. De bezzeg nem kérdezte a király a halászoktól, fogtak-e halat, nem-e, ahogy rátekintett a képre, a szava is elállott a nagy csudálkozástól, mert világéletében még nem látott olyan gyönyörűséges szép leányt, mint amilyet az a kép mutatott. E pillanattól fogvást nem volt nyugodalma, éjjel-nappal azon tűnődött, hol, merre lakozhatik az a leány. Összehívatta az ország bölcseit, hátha azok meg tudnák mondani. Azt mondta nekik:

– Üljetek le egy szobába, s addig onnét ki ne jöjjetek, míg valamit ki nem találtok!

Tanakodtak a bölcsek, törték a fejüket, de bizony ki nem találták, hol s merre lehet az a leány. Mikor már három nap s három éjjel tanakodtak, azt mondta a legöregebb:

– Tanakodhatunk ezer esztendeig, nem lesz annak látszatja. Mondjuk a királynak: hívja meg az udvarába a világon ahány királyfi s herceg vagyon, mikor aztán asztalnál ülnek, adassa a képet kézről kézre. Amelyik ismeri azt a leányt, annak bizonyosan kicsordul a könny a szeméből, ha rátekint a képre, ettől aztán megtudhatja, ki s mi, hol s merre lakozik az a leány.

Mind helyesnek találták ezt a tanácsot, elé is mondották a királynak, az is helyesnek találta, s még aznap küldötte a kengyelfutóit a világ minden tájékára, hogy hívják meg a királyfikat s hercegeket az ő udvarába, merthogy nála hetedhét országra szóló nagy vendégség lészen. No, jött is annyi vendég, hogy csak úgy nyüzsögtek a palotában. Eljött Leányszín Bálint is. Amint asztalhoz ültek, a király elővette a képet, mutatta a szomszédjának, az meg továbbadta, ment a kép kézről kézre, de lassan, mert mindegyik megcsudálta. Elkerül a kép Leányszín Bálinthoz is, rátekint, s hát uramteremtőm, abban a pillanatban kicsordul a könny a szeméből.

Hiszen egyéb sem kellett a királynak! Fölkelt a helyéről, odament Bálinthoz.

– Ugye, te ismered, akit ez a kép ábrázol?

– Ó, hogyne ismerném, hiszen én vesztettem el! A húgom képe ez!

– Bizony, ha a húgod képe, ő lesz az én feleségem! Vidd el az én képemet, s ha megtetszik neki: ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Örült is, nem is ezen Leányszín Bálint. Örült annak, hogy az ánglius királlyal keveredik atyafiságba, de búsult, hogy azután majd ritkán látja a húgát. Hanem hazavitte az ánglius király képét, vitte az üzenetet is, s Gyöngyszín Ilona úgy találta megnézni a képet, hogy azt mondta:

– Jaj, lelkem, bátyám, itt hagylak téged, felesége leszek az ánglius királynak.

– Hát légy a felesége – mondotta Bálint -, csak küldd vissza a képedet, hogy lássalak mindig.

Még aznap aranypecsétes levelet írtak az ánglius királynak, hogy induljon Gyöngyszín Ilona elébe, várja az országa határán, mert ők útnak indítják a mátkáját. S csakugyan, két-három nap hogy eltelék, aranyos hintóba ültették a királykisasszonyt, előtte, utána egy sereg hintó s lovas katona. A királykisasszony hintajában csak a vén dajka ült, merthogy nem tudott megválni tőle, pedig hej, mit főzött-forralt magában a vén boszorkány! Volt neki egy leánya, olyan fekete, mint egy cigány, s ezt előreküldötte, hogy csak várakozzék a tenger partján, oda éppen sötét este érnek, ő majd a királykisasszonyt a tengerbe löki, s helyébe a leányát ülteti.

No, ezt jól kifundálta adta gonosz lelke! Csakugyan sötét este értek a tenger partjára, s ahogy a vén boszorkány megpillantotta a leányát, hirtelen a tengerbe lökte a királykisasszonyt, a leányát a helyébe ültette, s úgy mentek tovább. Senki lélek nem látta ezt, csak egyedül a jó Isten. Bezzeg volt szörnyülködés, álmélkodás, mikor az ország határán találkoztak az ánglius királlyal, s Gyöngyszín Ilona helyett egy fekete képű leány szállott ki a hintóból. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király.

– Kit s mit hoztatok nekem?! Ez nem Gyöngyszín Ilona! Megállj, Leányszín Bálint! Megcsaltál, de ezt még megkeserülöd!

Az udvarbeli népek s a katonák mennyre-földre esküdöztek, hogy ők Gyöngyszín Ilonával indultak el, talán csak megfeketedett a képe a naptól. Elősompolygott erre a vén boszorkány is, s mondta:

– Csókolom a kezét-lábát, felséges királyom, igazat beszélnek az emberek. Bezzeg hogy megfeketedett a királykisasszony arca. Eleget mondtam, hogy ne nézzen ki a hintó ablakán, mindegyre kikukucskált. De ne búsuljon, felséges királyom, visszajő a színe Gyöngyszín Ilonának, csak a napra ne eressze.

Hitte is, nem is a király ezt a beszédet, de hát gondolta magában, ha már így van, legyen így, hazavitte a boszorkány leányát, s megesküdött vele.

Hát a szegény Gyöngyszín Ilonával mi történt? Gyöngyszín Ilonával bizony az történt, hogy amint a vén boszorkány a tengerbe dobta, aranykígyó lett belőle, továbbúszott a tengerben, s másnap délben kiment a tenger partjára, ott a jó meleg fövénybe belefeküdt, s a napon sütkérezett. Éppen akkor talált arra járni hat ánglius diák, meglátták az aranykígyót, megfogták, s azt határozták, hogy elviszik a királynak, az bizonyosan örül majd az aranykígyónak, mert olyat még a király is aligha látott világéletében. De alighogy elindultak, megszólalt az aranykígyó:

– Csak vigyetek, vigyetek a királyhoz, de nehogy pénzt fogadjatok el érettem; kenyérnél meg sajtnál egyebet ne kérjetek.

Fölmennek a diákok a palotába, mutatják az aranykígyót a királynak, az meg elfogadja nagy örömmel, s egy-egy zacskó aranyat akar ajándékozni a diákoknak, de ezek nem fogadták el, azt mondták:

– Csak egy kevés kenyeret meg sajtot kérünk felségedtől, egyebet semmit.

Tetszett a királynak, hogy a diákok pénzre nem vágyakoznak, adott nekik kenyeret meg sajtot, s mondta nekik:

– Derék fiúk vagytok! Csak igyekezzetek, majd lesz gondom rátok!

A király egyszeriben aranykalitkát csináltatott, abba tette az aranykígyót, s naphosszat elálldogált a kalitka előtt, nézte az aranykígyót nagy gyönyörűséggel. De bezzeg nem tetszett ez a vén boszorkánynak. Megsejdítette, hogy az az aranykígyó Gyöngyszín Ilona, nem más, s mondta a leányának:

– Hallod-e, ha azt az aranykígyót el nem pusztíttatod, pünkösdi lesz a királynéságod, mert az Isten istenem ne legyen, ha az nem Gyöngyszín Ilona, aranykígyó képében. Tedd magadat betegnek, s mondjad a királynak, hogy addig meg sem gyógyulsz, míg az aranykígyót el nem pusztítja, mert nem állod a szagát.

A királyné mindjárt le is feküdt, nyögött, jajgatott, s azt mondta az urának, hogy ha az aranykígyót el nem pusztítja, meghal szörnyű halálnak halálával. Hej, megszomorodott a király, nem tudta, mitévő legyen, mert erősen tetszett neki az aranykígyó, de a királyné addig jajgatott, hogy a király kettévágta a kígyót, s a kertben elásta. Hiszen jól cselekedte, hogy elásta, mert még azon az éjen két arany almafa nőtt ki ott, olyan magas, hogy mind a kettőnek az ága behajolt a palota ablakán. Ennek a két fának még jobban örült a király, de nem sokáig tartott az öröme, mert a vén boszorkány megsejdítette, hogy az a két arany almafa a kígyó testéből nőtt.

Mondta a leányának:

– Hallod-e, a király vendégségbe hívta a barátait, éppen az arany almafák alatt terített asztalt. Nyisd ki jól a füledet, s hallgasd meg, hogy mit beszél majd az a két fa, mert bizony mondom neked, hogy megszólamlik mind a kettő, s abból azt is megtudod, hogy Gyöngyszín Ilona testéből hajtottak ki.

A király csakugyan vendégségbe hívta a barátait, királyokat, hercegeket s mindenféle nagyurakat, s hát ahogy asztalhoz ültek, megszólalt az egyik fa, amelyik alatt a király ült:

– Ó, édes királyom, de jó szívvel tartok neked árnyékot! Amely ágam reád hajlik, olyan könnyű, mintha nem is volna!

Megszólal a másik is, amely alatt a királyné ült:

– Jaj, az én ágam meg olyan nehéz, hogy alig bírom, szinte leszakad!

Na, vége lesz a vendégségnek, s mondja a királyné az anyjának, hogy mit beszéltek a fák.

– Bizony, ha azt beszélték, tedd betegnek magadat, s ne hagyj addig békét a királynak, míg mind a kettőt ki nem vágatja.

Úgy tett a királyné, amint az anyja tanácsolta, s a király szomorodott szívvel kivágatta az arany almafákat, de mit gondolt, mit nem, a két fából két nyoszolyát csináltatott, az egyiket a királynénak, a másikat magának.

De a vén boszorkánynak nem volt nyugodalma, s mondta megint a leányának:

– Nehogy elaludj ma éjjel, hanem hallgasd meg, hogy mit beszél a két aranynyoszolya, mert bizony mondom, pünkösdi lesz a királynéságod, ha azt a nyoszolyát össze nem vágatod.

Elkövetkezik az este, a király lefekszik, s mindjárt el is alszik, de nem aludt el a királyné. Hát csakugyan, éjfélkor megszólal az az ágy, amelyen a király feküdt:

– Ó, édes királyom, de jó szívvel tartlak! Olyan könnyű vagy te nékem, hogy nem is érzem!

Megszólal a másik is:

– Jaj, én meg majd leszakadok ez alatt az utálatos asszony alatt!

Hiszen még pitymallatkor fölkelt a királyné, szaladt az anyjához, s mondta, hogy mit beszéltek a nyoszolyák.

– Ugye mondtam? Egyszeriben betegnek tettesd magadat, s vágasd össze a nyoszolyákat!

Mit tehetett a szegény király, összevágatta a nyoszolyákat, még el is égette, de a pernyét összeszedte, a kertbe kivitte, s a rózsák közt elhintette, hogy a rózsái még szebbeket virágozzanak.

Hát, uramteremtőm, mi történt? Reggelre a rózsafák közt egy gyönyörűséges arany rózsabokor növekedett, de olyan gyönyörűséges, hogy a királynak, mikor meglátta, repesett a szíve szertelen nagy örömében. Mindjárt leszakasztott egy rózsát, s a nyoszolyája fölé tűzte, egy képnek a rámájára, s csak úgy ragyogott, tündökölt az egész szoba ettől az egy rózsától.

Éjjel, mikor aludt a király s a királyné is, az aranyrózsa leszállott a kép rámájáról, s halljatok csudát, leány lett belőle, leány ám, mégpedig Gyöngyszín Ilona. Akkor Gyöngyszín Ilona a királyra borult, hullott a könnye, mint a záporeső, minden csepp könnyéből egy-egy gyöngyszem lett, s mondta keserves jajszóval:

– Ébredj, ébredj, édes királyom, itt van Gyöngyszín Ilona!

De a király nem ébredt fel, mert minekelőtte lefeküdt, a vén boszorkány álomport tett a borába. Hanem jól látott s hallott mindent a király kicsi inaskája, akit a király olyan erősen szeretett, hogy éjjel is a szobájában tartott. Hallotta ez Gyöngyszín Ilona keserves sírását, azt is látta, hogy megint rózsa lett belőle, mert nem tudta felébreszteni a királyt, de nem mert szólni reggel a királynak.

Következő éjjel sem ébredt fel a király, hiába költögette Gyöngyszín Ilona, s a kis inaska sem szólt semmit a királynak.

Reggel a király vadászni ment, az inaska meg tett-vett a szobában. Bejő a vén boszorkány, ráförmed az inaskára, hogy mi dolga itt, takarodjék. Megverte kegyetlenül, s kikergette. A szegény inasocska kiszaladt a palotából nagy sírva-ríva, s meg sem állott, míg az erdőbe nem ért, ottan leült egy fa alá, s sírdogált magában.

Jő haza este a király, kérdi, hol az ő kedves inasocskája. Hímezett-hámozott a vén boszorkány, hogy ő így nem tudja, úgy nem tudja, de a király rákiáltott szörnyű haraggal:

– Neked tudnod kell, hol van, s ha elő nem kerül, életeddel játszol!

Mit volt, mit nem tenni, mégis csak kiböffentett annyit, hogy megverte az inaskát, mert kijött a konyhába, s ott eltört egy lábast.

– Nem igaz – kiáltott a király -, sohasem ment ki az én szobámból, ha elmentem hazulról! Hová lett az inaskám?

Most már azt is kiböffentette, hogy az erdő felé szaladt el, ott lesz az valahol.

Egyszeriben lóra pattant a király, parancsolta a vadászainak, hogy menjenek vele, s vitték az agarakat is, hadd szimatolják, keressék az inasocskát. Kimentek az erdőbe, s ott meg is találták az agarak az inasocskát: ott sírt, sírdogált egy fa alatt.

– Hát te mért jöttél el hazulról? – kérdezte a király.

Mondta az inasocska, hogy mért szaladt el, s elmondta most azt is, hogy mit látott s hallott két éjszaka.

Hej, örült a király, szinte kiugrott a szíve nagy örömében. Kérdezte az inasocskát: vajon leszáll-e többet az a rózsa? Nem mondott-e valamit?

– De bizony mondta, felséges királyom, hogy még ma éjjel megpróbálja, s ha akkor sem tud felébreszteni, sohasem találkoztok ez életben.

Eközben hazaérnek, a királynak felhordják a vacsorát, de egy falás nem sok, annyit sem evett, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott. A vén boszorkány nem tudta, hová legyen félelmében. Hiába töltött álomport a király poharába, nem ivott abból.

Lefekvés előtt mondta a király az inasocskának:

– Hallod-e, ha el találnék aludni, s nem ébrednék fel Gyöngyszín Ilona szavára, egy kicsit vakargasd meg a talpamat.

Na, lefekszik a király, de nem aludt el, csak egy kicsit elszenderült. S ím éjfélkor leszáll az aranyrózsa a szoba közepére, aztán a tükör elé áll, szépen megfésülködik, s úgy megy a király ágyához, ráborul, ébresztgeti, költögeti:

– Kelj fel, kelj fel, édes királyom! Itt van a te Gyöngyszín Ilonád, de többet el nem jő, ha most fel nem ébredsz.

De bezzeg nem kellett megcsiklandani a talpát, felugrott, megölelte Gyöngyszín Ilonát, s mondta lelkes szóval:

– Ne sírj, ne keseregj, szép Gyöngyszín Ilona, ímé felébredtem, tied vagyok holtig!

Csak most tudta meg a király, mi szörnyű csalárdság történt. Hej, egyszeriben fölverte ágyából a királynét, föl a vén boszorkányt, mind a kettőt ló farkára köttette, úgy húzatta végig a városon, míg szörnyű halálnak halálával meg nem haltak mind a ketten.

Aztán még aznap megtartották az igazi vendégséget. Ott voltak az ánglius diákok is, akiket a király nagy hivatalba tett. Folyt a bor Hencidától Boncidáig, zengett a muzsika, táncoltak a sánták is, hét álló hétig állott a lakodalom.

Így volt, vége volt, mese volt.

A hét sváb

Hét sváb atyafi egyszer összekerekedett s mit gondoltak, mit nem, elhatározták, hogy nekivágnak a világnak s nagyot cselekednek. Az ám, nagyot. Halljátok a nevét is a hét vitéz svábnak amint következik: első volt a Sulc, második a Jakli, harmadik a Marli, negyedik a Jergli, ötödik a Mikli, hatodik a Hanzi, hetedik a Bejtli. De olyan nagy vitézek voltak őkelmék, hogy fegyvert nem is vittek magukkal, csak egy éktelen hosszú nyársat, azt mind a heten megfogták: elől ment Sulc, a legvitézebb, a legerősebb, aztán utána a többiek sorban, leghátúl maradt Bejtli. Így indúlt világgá a hét sváb. Hej, ember, állat, reszkess, jaj annak, aki a hét vitéz svábnak utjába akad!

Ment, mendegélt a hét sváb, éppen szénakaszálás ideje volt s egy réten setétedtek el. Messze volt még a falú s azon gondolkoztak, vajjon menjenek-e odáig, vagy a réten háljanak, mikor egy cserebogár elröpül a fejök felett nagy zúgással, zümmögéssel. Hej, megijed a vitéz Sulc, szinte elejtette kezéből a nyársat, reszketett, mint a nyárfa levél.

– Hallgassatok csak, mondta a társainak, dobolást hallok. Uram, Jézus, ne hagyj el!

A Jakli, ki mögötte tartotta a nyársat, mondta:

– Az ám, lehet. Én meg puskapor-szagot érzek.

Nosza, egyéb sem kellett, Sulc úr szaladni kezdett, mintha szemét vették volna ki, uccu, átugrott egy kerítésen, s ott a kerítés aljában ráugrott egy ott felejtett gereblyére, annak is éppen a fogaira. Felbillent erre a gereblye s a nyele úgy pofon vágta a vitéz Sulcot, hogy elordította magát.

– Jaj, jaj, kegyelem, kegyelem! Megadom magamat, meg!

Azalatt a többiek is átugrottak a kerítésen s egy szívvel-lélekkel kiáltották:

– Én is megadom magamat, én is, én is!

Az ám, de kinek? Mikor egy kicsit magukhoz tértek, látták, hogy nem látnak semmit, katonának híre, nyoma sincs, gereblye volt az, a mitől megijedtek. Erősen megszégyelték magukat s mindjárt megfogadták szent eskűvéssel, hogy erről a dologról sohasem szólnak senkinek. No bezzeg, ezért ugyan kár volt megesküdni.

Másnap reggel felkászolódtak, mentek tovább, mendegéltek, de bizony mondom, visszatérnek a falújokba, ha csak sejtik is, mi szörnyű, nagy veszedelem vár reájuk. Hát csak halljátok s borsódzék a hátatok: amint mennek át egy dülőn, ott üldögél egymagában egy nyúl. Isten, Jézus Krisztus úgy segé’n, egy nyúl! Hosszú fülét hegyezgette, a szemével meg oly mordúl nézett feléjük – huh! mindjárt felfalja őket szőröstől, bőröstől ez a szörnyeteg.

Hej, lett ijedtség. Reszkettek, mint a kocsonya, állottak egy helyben, sem előre, sem hátra nem mertek mozdúlni. – Istenem, Istenem, mit csináljanak, merre facsarodjanak? No de végre mégis lelket kaptak, elkezdtek tanakodni. Egy életük, egy haláluk, megvívják a szörnyű harcot. Hirtelen ráütnek az ellenségre, hátha, hátha… Megfogták mind a heten a nyársat, elől a Sulc, hátúl a Bejtli, ki, merthogy hátúl állott, vérszemet kapott s így tüzelte a többit:

Csak előre, előre,

Tán csak nem féltek tőle?

Szólt a Hanzi:

Könnyű hátúl szózatolni,

Tessék előre rukkolni!

Bíztatta a Jergli is:

Úgy komám, úgy, állj elé,

Én meg a hátad megé!

Mondta Bejtli:

Mindig Sulc volt első köztünk,

Egyszer úgy, mint másszor győztünk.

Ez nagyon tetszett Sulcnak, roppant neki bátorodott s menydörögte:

Utánam hát, vitéz svábok,

Nem nézek én most, csak vágok!

Azzal hajrá, neki vágtak, mentek előre, mind előbbre, de amint közelebb értek a nyúlhoz, Sulc vitéznek inába szállott a bátorsága, elkezdett ordítani:

– Ó, jaj nekem, mi lesz velem, jaj, jaj, jaj!

Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccú, fölugrott s úgy elillant, mintha föld nyelte volna el. De bezzeg lett öröm, mikor látták, hogy szalad a nyúl. Hej, ha tudták volna előre, hogy nyúl az és nem a hétfejű sárkány! Hiszen csak találkozzanak még egyszer vele!

Most már csakugyan nekibátorodtak s nagy büszkén tovább indúltak. Mentek, mendegéltek s útközben egy nagy folyóhoz értek. Néztek erre, néztek arra, vajjon van-e híd, de bizony nem láttak hídat se közel, se távol. Hajón jártak át ezen a nagy folyón, de hát ők arról nem tudtak. A tulsó parton kaszált egy ember, átkiabáltak ahhoz, hogy átal lehet-e menni a vizen?

– Átal, kiáltotta vissza az ember, ha hajóra ültök.

A hét sváb ezt úgy értette, hogy átal, ha ráültök a folyóra.

No, de egyszerre mégsem mertek nekivágni, hadd próbálja először Sulc, a legvitézebb. Uccú, belemegy a vízbe Sulc, ott éppen volt valami zsombék, arra ráűlt, az megmozdúlt, vitte, de egyszerre csak elmerűlt, volt Sulc, nincs Sulc. Az ám, de éppen akkor kerekedett nagy forgószél, felkapta Sulcnak a kalapját s átrepítette a folyó túlsó partjára, ott a kalap mellé letelepedett egy béka s az elkezdett brekegni: vák, vák, vák. A svábok úgy hallották, hogy: át, át, át! s mondták: ehe, a mi vezérünk kiabálja, hogy: át! – hát nosza, gyerünk át. Neki vágtak a folyónak nagy bátran, de csakhamar elmerűltek s mind a hányan voltak, a vízbe fulladtak.

Így lett vége a hét vitéz svábnak, így bizony. Aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

 

KÖZMONDÁSOK, SZÓLÁSOK

Lógatja az orrát. /szomorú/

Az orránál fogva vezeti. / hiszékenységét, gyengeségét kihasználva tetszése szerint irányít v. sorozatosan becsap, rászed vkit/

Az orrára koppint. /összeszidja/

Nem köti az orrára. /nem mondja el neki/

Fennhordja az orrát. /rátarti/

Az orra alá dörgöli. /sértő módon hívja fel a figyelmét a hibájára/

Megorront valamit. /kiszagolja a dolgokat, vagyis megtud valamit/

Úgy áll az orra, mint a torba menő kutyának. /megérzi a jót/

Neki is orra alatt a szája. /nem más, nem különb/

Nem elég csak orrunkig nézni. /tervezni kell a jövőt/

Felhúzta az orrát. /duzzog, sértett/

Tovább lát az orránál. /tervez/

Mindenbe beleüti orrát. /kotnyeles, illetéktelenül mindenbe beleszól/

Borsot tör az orra alá. /bosszantja/

 

TALÁLÓS KÉRDÉSEK

Két fénylő alatt szipogó? Mi az?

(Szemek alatt az orr)

Egy oszlopon hét lyuk van. Mi az?

(Emberi fej: fülek, szemek, orrlyukak, száj)

Egy háznak hét ajtaja. Mi az?

(Emberi fej: fülek, szemek, orrlyukak, száj)

 

MONDÓKÁK

Sűrű erdő, (fejét cirógatom)

Kopasz mező, ( homlokát)

Pillogója, (szemét)

Szuszogója, (orrát)

Tátogója (száját)

Itt bemegy, itt megáll, (bal fül , jobb fül)

Itt a kulacs, (kinyújtjuk a kezét)

itt igyál. (szívére helyezzük a tenyerét)

 

 

Itt az oltár, (homlok)

Itt a két gyertya, (szem)

Itt a két párna, (arc)

Itt jön ki a pap. (száj)

Csingilingi. (meghúzzák az orrát)

 

 

Itt a ház, (végigsimítjuk a testét)

hazajövök, (gyengéden homlokához érintjük az öklünket)

kinyitom az ajtót, (belegereblyézünk a hajába)

kinyitom az ablakokat, (csukott szemét fölfelé simítjuk)

kisöprögetek, (homlokát jobbra-balra simítjuk)

beteszem az ablakokat, (lefelé simítjuk a szemhéjakat)

beteszem az ajtót, (összecsippentjük a száját)

csavarintok a kulcson, (csavarintunk egyet az orrán)

és elmegyek hazulról. (adunk neki egy cuppanós csókot)

 

 

Úton megyen két karó, (láb)

azon felül nagy hordó, (törzs)

azon felül kis hordó,(fej)

azon felül ákom-bákom,(száj)

azon felül szörcsöm-börcsöm, (orr)

azon felül illom-pillom,(szem)

azon felül két kis domb,(szemöldök)

azon felül sűrű erdő, abban lakik siska disznó!(haj)

 

Felhasznált irodalom:

BAJZÁTH MÁRIA (2015): Mesefoglalkozások gyűjteménye pedagógusoknak. Kolibri Kiadó, Budapest.

BÁRDOSI VILMOS (2012): Magyar szólások, közmondások adatbázisa. Tinta Kiadó, Budapest.

http://mek.oszk.hu/10100/10149/10149.htm

 

Bajzáth Mária

]]>
http://mese.mesepedagogia.hu/2017/01/14/az-orr-a-mesek-a-tanulas-11-erzekszervfejleszto-otlet/feed/ 0
88 népmese befejezés a világ minden tájáról http://mese.mesepedagogia.hu/2016/12/29/88-nepmese-befejezes-a-vilag-minden-tajarol/ http://mese.mesepedagogia.hu/2016/12/29/88-nepmese-befejezes-a-vilag-minden-tajarol/#respond Thu, 29 Dec 2016 07:20:21 +0000 http://mese.mesepedagogia.hu/?p=406 Sokféleképp be lehet fejezni egy történetet. Miközben olvassátok a szebbnél-szebb, olykor kacagtató, máskor mélyen megrendítő, vagy épp meghökkentő mesei záróformulákat, érdemes megállni és megkeresni mikor-melyik-miért volt a tiétek. Békességet kívánunk a történeteink végén, mint a marokkói mesemondó? Vagy akárcsak a zürjén, egyszerűen lezárjuk: „Kész. Vége.”

Ahány nép, ahány mesetípus, ahány történet, ahány mesélő, annyiféle befejezés.

Az örmény mesemondó különleges ajándékot ad:

„Az égből lehullott három alma: egy a mesélőé, másik azé, aki hallgatta, harmadik azé, aki megfogadta.”

Az eszkimó mesélők hagyták ránk, a bölcs zárás gyönyörű varázsigéjét:

„Ha hibát követtem el valahol, kerüljön vissza a maga helyére, mentől hamarabb és mentől kisebb zajjal.”

Az indiaiak a folytatás bizonyosságát mesélik a befejezésben is:

„… három nap múlva útnak indult, új kalandokra, ismeretlen tájra.”

Ezzel kívánok BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK!

 

 

88 népmese befejezés a világ minden tájáról

 

1. BAMBARA
„Visszateszem a mesét oda, ahol leltem.”

2. GUARANI
„Így történt vele elsőként az, ami azután velünk is megtörténik.”

3. KIRGIZ
„… ama naptól fogva, eme napig örömben és boldogságban töltötte az életét.”

4. KIRGIZ
„… elégedetten, örömben életek tovább.

5. BOLGÁR
„Én is ott jártam, ittam-vigadtam az esküvőjükön, és onnan hoztam Nektek ezt a mesét.”

6. TADZSIK
„Lakoma volt és nagy ünnepség. Mi is ott voltunk, a szünyegen ültünk, sokat ettünk, széles jókedvünk volt.”

7. ÚJGÖRÖG
„A nagy szömörúság örömre változott, a jajszó helyett dal kelt az ajkakon.”

8. ÚJGÖRÖG
„Ők ott voltak, mi meg itt, de mi jobban vagyunk, mint ők.”

9. ÚJGÖRÖG
„Jól éltek, de mi még jobban. Nektek pedig kívánom, hogy a ti dolgotok is jobban menjen!”

10. IRAKU (TANGANYIKA)
„Itt a vége.”

11. KAMBODZSAI
„Még sokáig élt békében és boldoganságban hűséges feleségével, amíg azután egy napon megnyílt előttük az örök boldogság honának kapuja.”

12.  KÁRPÁT-UKRAJNAI
„Tán még most is élnek boldogul, ha meg nem haltak.”

13.  ÚJ-KALEDÓNIA
„Ma is ott élnek, ott laknak.”

14. PÁPUA ÚJ-GUINEA
„Ami történt, azt a nagyapám mesélte nekem.”
„Ez valóban így történ. Az ükapám is így mesélte.”

15. ALBÁN
„Ennyit tudtam, ennyit mondtam, vidd az asszonyt, neked hagytam.”

16.  KUBAI
„Hogy valóban így volt-e, azt már csak a nagyon öregek tudják.”

17.   ESZKIMÓ
„Ha hibát követtem el valahol, kerüljön vissza a maga helyére, mentől hamarabb, és mentől kisebb zajjal.”

18. OLASZ
„Ma is élnek, ha meg nem haltak,
Alamizsnát mindig adtak
Csak nekem nem jutott belőle.”

19. OSZTRÁK
„Márpedig ebből a meséből, minden szó igaz, mert még ma is él, aki mesélte.”

20. SVÁJCI
„Eljött a lakodalom napja. Három napig ettek ittak, én is ott voltam mártást kavarni. Mikor közben lehajoltam, meggyulladt a kötényem. Erre megharagudtak és a merőkanállal úgy fejbe kólintottak, hogy ájultan estem össze. Hogy megszabaduljanak tőlem, jól farba rúgtak, attól éppen idáig röpültem, és erre a székre estem le, hogy elmeséljem ezt a történetet.”

21. ZÜRJÉN
„Kész vége.”

22.  NÉMET
„Boldogan, békésen és jámborul éltek, míg meg nem haltak, azután elnyerték az örök üdvösséget.”

23.  MAROKKÓI
„Békesség nektek.”

24. OSZTJÁK
„Kívánom a sok embernek, aki végighallgatott, hozzon ez a meghallgatás szerencsét,  zsákmányoljon halat, rengeteget, ejtsen el vadat rengeteget, mindannak a sok embernek, akik nem hallgattak meg , szöget üssenek a fülébe.”

25.  BOSNYÁK
„Vigadoztak ki tudja meddig. Én is ott voltam, bort is ittam, de hogy tovább mi történt, nem tudom.”

26.  MARI
„A mese elszáll. Én itt maradok.”

27.  KOREAI
„Az ember ne legyen önző! Ha mesét hall, ne tartogassa a maga számára, hanem ossza meg mindig mással. Így a mese hadd járjon szájról szájra, és hadd teljék öröme benne minél több embernek.”

28.  SZLOVÁK
„Ha még élnek, kenyeret majszolnak, ha meghaltak a földben porladnak.”

29.  ROMÁN
„Ott vótam, én is láttam. Ha nem láttam vóna, nem tudtam vóna elmesélni.”

30.  ROMÁN
„Ő meg csapott egy nagy lakodalmat, és én is ott voltam…
Készítettek egy bögre rántottát, és kinyújtották nekem az ajtón, hogy majd megett a méreg, és kimentem az istállóba, és választottam magamnak egy lovat, amelynek aranyból volt a nyerge, acélból a dereka, viaszból a lába, kenderből a farka, káposztából a feje, konkolyból a szeme, és megindultam vele egy kovakőből levő dombra; a lába elolvadt, a farka sustorgott, a szeme kipattant; aztán egy szál rúdon lovagoltam, s nektek jó nagyokat hazudtam; felültem a kapu tetejére, s eljutottam a mese végére.”

31.  ROMÁN
„Szerelmetes mátkájával házasságot kötött, s olyan lakodalmat csapott, hogy annak az egész föld kerekségén híre futamodott, s még az unokák unokáinak is volt mit hallaniuk róla. S uralkodtak, míg csak az Úristen megengedte nekik.
Én pedig:
Felkaptam egy sánta lóra,
hadd buzdítsalak a jóra.
Kakas hátán lovagoltam,
s hetet-havat összehordtam.”

32.  ROMÁN
„… ott is maradt királynak az apósa helyett, és bölcsen, igazságosan uralkodott; most azonban már nem él, s vele együtt meghalt az igazság is, isten nyugtassa mindkettőjüket.
Én meg felmásztam egy szeg hegyére,
S pontot tettem a mesémre.”

33.  ROMÁN
„A királyné pedig Sirállyal új lakodalmat csapott, még szebbet és még nagyobbat, mint azelőtt. De ezúttal elvitték a palotába az öregembert is, meg az öregasszonyt is, a Sirály szüleit, hadd éljenek ők is! Azt a jót és bőséget pedig, ami a házukban volt, add, Uramisten, minden ellenségemnek, de add nekem is.”

34.  TUVAI
„Attól kezdve végig békességben éltek és gyarapodtak, a világban meg szárnyalt a hír, a szeretetükről. ”

35. MORDVIN
„Jól éltek aztán. Sok gyerekük is született, mindegyik szép, mint az anyja és az apja.”

36.  HAWAII
„Talán még most is élnek, most is mennek, mindig együtt.”

37.  BURJÁT
„Boldogan éltek és eljutottak az öröklétig.”

38. BRETON
„Másnap fényűző pompával ülték meg a lakodalmat. Két hétig tartott a sok eszem-iszom, a sok nagyszerű ünnepség. De azóta egy árva szót sem hallottam róluk.”

39. BRETON
„Pompás lakodalmat csaptak, ott voltak a cimborák is, no meg a mesemondó is. Kapott egy fehér vajascipót, és sietett vissza a faluba, hogy mindent elmeséljen.”

40. INDIAI
„… három nap múlva útnak indult, új kalandokra, ismeretlen tájra.”

41. SZANKSZRIT
„Csillogó színarany palotákban, drágakőlépcsős tavakkal ékes kéjkertekben, égbe meredő csúcsra áradó napsugárözönben, felülmúlhatatlan boldogságban élt, négy, szép szemű kedvese oldalán.”

42.  CSUVAS
„A mese a tölgyfa tetején. Én magam a hársfa tetején.”

43. CSUVAS
„A szóbeszéd a kapu tetején, a mese az oszlop tetején.”

44.  KAZÁNI TATÁR
„Ezzel a mese véget is ért. Ma mentem, tegnap jöttem.”

45. KAZÁNI TATÁR
„Mindenki a maga útjára tért. Ezzel a mese véget ért.”

46.  NÉMET
„Élete végéig jól ment a sora, mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.”

47.  NÉMET
„Aki ezt utoljára mesélte, annak még meleg a szája.”

48.  NÉMET
„A mesémnek vége, ott fut egy egérke, aki megfogja, varrhat a bőréből nagy-nagy prémes kucsmát magának.”

49. PERZSA
„mesénk most itt véget ér, bár a varjú haza sem ért.”

50.  PERZSA
„Mikor fölmentünk, még liszt volt, mire lejöttünk, már tészta lett, a mi mesénknek vége lett.”

51. PERZSA
„Ez volt a mesénk. Az öregek hagyták miránk, mi meg elmondtuk tinéktek, hogy fennmaradjon az emlékezete.”

52. ÖRMÉNY
„Az égből lehullott három alma: egy a mesélőé, másik azé, aki hallgatta, harmadik azé, aki megfogadta.”

53. AZERBAJDZSÁN
„Az égből három aranyalma hullott a földre: Egy a tiéd, egy az enyém, egy meg azé, aki az úton vándorol.”

54. MORDVIN
„A mese vége a vízbe merült.”

55. VOGUL
„Még most is éldegélnek, még most is háldogálnak. Egyszer én is voltam náluk. Ettem is ott, meg ittam is ott.”

56. VOGUL
„Ez volt hát az én mesém, nesztek itt a vége.”

57. FANG (AFRIKA)
„Engem az apám tanított erre, ő is az ő apjától hallotta, de hogy a legelső kitől hallotta, azt nem tudom, mert én nem voltam ott. Így volt.”

58. CSIPPEWA INDIÁN
„Életének tisztasága megkönnyítette útját a boldogság szigete felé, amikor annak ideje elkövetkezett és ott elnyerte az örök boldogságot.”

59. SPANYOL
„Az egyik jött, a másik kettőt hozták. Csaptak aztán olyan lakodalmat, hogy nekem is adtak egypár zsírcipőt. Kár, hogy elolvadt az úton.”

60. TÖRÖK
„Boldogságban, jólétben éltek, s még ma is csupa gyönyörűség minden napjuk.”

61. TÖRÖK
„Ettek-ittak, mulatoztak, ők elérték céljukat. Siessünk mi is a célunk felé, s ha elértük, együnk -igyunk mulatozzunk.”

62. MAGYARORSZÁGI -ROMÁN
„Három éjjel, három nap, mindig ettek-ittak. Örömében, hogy gazdáival odakocsizhatott, még a kecske is táncra kerekedett és járta egymagában. Törődött öregember vagyok én már, sok időt megéltem, otthagytam hát őket, én is hazajöttem.
A mesének itt a vége,
nem tudom, mit kapok érte,
de vendégségbe mehetne bárki,
aki szeretne.”

63. MAGYARORSZÁGI -ROMÁN
„A mese végére értünk,
most hát nyugovóra térünk.”

64. MAGYARORSZÁGI -ROMÁN
„Aki hosszabb mesét tud,
most a sárkány után fut.
Többet akarsz hallani?
Utána kell szaladni!”

65. ERDÉLYI SZÁSZ
„Nemsokára megtartották az esküvőt, és víg lakodalmat ültek. Ott volt a Hangya Jani is a Szögel utcából, ahol cérnával vágják a kenyeret; a szitán át forró levest öntöttek a fejére, azóta kopasz. A Szegleti Miskának meg egy combbal – vagy tudom is én már igazából -, talán egy velős csonttal, akkorát vágtak a lába szárára, hogy azóta is sántít belé.
Még az uborka is ott volt,
Utána futott a sánta,
Itt a mesémnek a vége,
Ha nem hiszed, járj utána!”

66. ERDÉLYI SZÁSZ
„Aki jobban tudja,
Mesélje el újra!”

67. FRANCIA
„Csaptak nagy lakodalmas vígasságot a szép kastélypalotában, volt ott eszem-iszom, tánc és muzsika hét álló nap és éjszaka.”

68. SZAMOJÉD
„Ennyi elég.”

69. LENGYEL
„Az orromban van két lik, a mesém itt végződik.”

70. LENGYEL
„Éltek, éltek, míg meg nem haltak, míg meg nem rágták őket a férgek.”

71. LENGYEL
„Volt ott egy vak tüzér, ki nem látott a fél szemével, én is ott voltam a pad alatt. Hát az a kutyaházi előhúzott, bedugott az ágyúba, és úgy kilőtt, hogy repültem, repültem, míg egy malomban arra a valamire nem estem, amire a búzát szórják…Most nem tudom, hogyan fejezzem be a mesét, ha valaki meg nem mondja, hogy hívják azt, amire a búzát szórják?
– Garat!
– Hát nyaljátok ki a valagamat!

72. SZICÍLIAI
„Jól megy soruk. Boldog mindegyik.
Nekünk meg az állunk fölkopik.”

73. SZICÍLIAI
„Vígan élnek, boldogok.
Nekünk meg a fogunk csikorog.”

74. SZICÍLIA
„Ki hallgatta, ki elmondta,
rossz haláltól Isten óvja.”

75. NANAJ
„Így éltek éldegéltek- itt a vége a mesének.”

76. FINN
„Azután megtartották a lakodalmat. Feneketlen üvegből itták a pálinkát, és öl hosszúságú szivarokat szívtak. Nincs tovább.”

77. AFGÁN
„Vége, vége a mesémnek,
mégsincs fészke a verébnek.”

78. MAGYAR
„Hét nap s hét éjjel állott a lakodalom, akkor tojáshéjba kerekedtek, a Küküllőn leereszkedtek, s meg sem állottak, míg haza nem kerültek.
Ma is élnek, ha meg nem haltak.”

79. MAGYAR
„Erre aztán még jobb kedvök kerekedett, még nagyobb lakodalmat csaptak, ettek-ittak, mulatoztak, Duna, Tisza, Dráva, Száva, mind ott voltak egy szegletben, egy nagy zsákba betömve, én is ott voltam, ugráltam, táncoltam, a zabsarkantyúmmal a zsákot kirúgtam, mind kidőlt a sok víz; te is ott voltál, majd a vízbe haltál, de én megkaptalak, üstöködnél fogva ki is rántottalak. Ha ki nem rántottalak volna, bizonyosan belehaltál volna.

80.  MAGYAR
„Eddig volt,
mese volt,
Kelemennek kedve volt,
a gatyája tele volt,
edd meg, ami benne volt!”

81. MAGYAR
„Gallér híján köpönyeg,
hazudtam, mert volt kinek.”

SOK NÉPNÉL HASZNÁLATOS:

82. „Így volt, mese volt, minden szava igaz volt.”

83. „Így volt, nem így volt, ez egy ilyen mese volt!”

84. „Így volt, mese volt, talán igaz se volt.”

85. „Így volt, mese volt, aki hitte bolond volt.”

86. „Itt a vége, fuss el véle!”

87. „Ha a kisboci (vagy kiegér, vagy macska, vagy…) farka hosszabb lett volna, az  én mesém is tovább tartott volna.”

88. „Aki nem hiszi, járjon utána!”

 

(A válogatás szubjektív, a nekem tetsző befejezéseket tartalmazza, a fentieken kívül még rengeteg záróformula van.)

Bajzáth Mária

]]>
http://mese.mesepedagogia.hu/2016/12/29/88-nepmese-befejezes-a-vilag-minden-tajarol/feed/ 0
MESEKEZDŐ FORMULÁK, MESEKEZDÉSEK A VILÁG MINDEN TÁJÁRÓL http://mese.mesepedagogia.hu/2016/02/15/mesekezdo-formulak-mesekezdesek-a-vilag-minden-tajarol/ http://mese.mesepedagogia.hu/2016/02/15/mesekezdo-formulak-mesekezdesek-a-vilag-minden-tajarol/#respond Mon, 15 Feb 2016 21:43:41 +0000 http://mese.mesepedagogia.hu/?p=383 Összegyűjtöttem 99 mesekezdést, a világ minden tájáról. Egyikük-másikuk igazi varázsszöveg, a mesélőt és a mesehallgatót is sodorja, húzza a mesék csodálatos, láthatatlanul látható, küszöbön innen, kapun túli világába. Ahány nép, ahány mese, ahány mesélés, annyi mesekezdés… Másképp kezdi egy magyar, mint egy hawaii, török vagy szibériai mesemondó, másképp kezdődik egy novellamese, mint egy tündérmese, és másképp kezdi minden mesemondó egy izgő-mozgó gyerekcsoportban, mint egy áhítattal várakozó gyerek vagy felnőtt közösségben. Minden történet másképp indul.

Udege

1.

„Régen volt ez nagyon, abban az időben, amikor az ember, ha követ látott, kőembernek vélte, ha medvét látott, tajgait embernek hitte, ha hal úszott feléje, vízi embert látott benne, ha fa akadt útjába, úgy gondolta, faemberrel találkozik. Akkoriban sok minden történt az emberekkel. Olyan dolgok is megestek, amelyek manapság csak ritkán történnek…”

Madagaszkár

2.

„Így mesélik a vének, nekik pedig hinni kell. Élt valamikor…”

Orosz

3.

„Mindőtöket csitítsalak, mesécskével vidítsalak? Csuda egy mese lesz, titkok titkáról, csodák csodájáról…”

Magyar

4.

„Volt egyszer, hol nem volt, volt egyszer a világon egy irtózatos kicsi kert, abban a kicsi kertben volt egy rettenetes nagy kert. Abban a nagy kertben volt egy óriási nagy istálló, abban kilencezer kilencszázkilencvenkilenc jászolkarika volt, amihez a meséket kötötték. Minden egyes karikához kilencezer kilencszázkilencvenkilenc mese volt kötve. Hogy a sorsom arra hajtott engem, bekerültem abba az istállóba, megláttam azt a sok szép mesét kikötözve, kiválasztottam belőle egyet, mégpedig ezt: …”

Nanaj

5.

„Igen nagyon régen történt ez. Olyan régen, hogy a legöregebb ember sem emlékszik rá. Neki is az öregapja mesélte. Annak meg az apja. Olyan régen történt.”

6.

„Igen régen történt ez, még akkor, amikor az állatok az emberi nyelvet értették.”

Magyar

7.

„Hol, volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, a kidűlt-bedűlt kemencén, az égig érő fa tetején, a hetvenhetedik ágán, volt egy rinciráncos szoknya, annak volt hetvenhét ránca, a hetvenhetedikbe volt egy kis könyv, annak a tizennegyedik levelén volt ez a kis mese…”

Nyivh

8.

„Igen régen történt ez. Azóta annyi idő eltelt, hogy ahol folyó zúgott, most hegyek magaslanak, ahol kövek hevertek, most erdő susog a helyükön…”

Orosz

9.

„Élt a nevesincs királyságban egy…”

10.

„Te is tudod, mint forog a világ, az okulásodra beszélek.”

11.

„Túl a harmincadik határon, egy messzi- messzi birodalomban, élt egyszer egy…”

12.

„A háromszor tizedik földön, a harmincadik birodalmon is túl, bizony nem a mi országunkban, élt egyszer egy…”

13.

„Hol kezdjem a mesémet? A varázsnál, a lónál, vagy a varázslónál? Élt egyszer egy…”

Amur-parti mese

14.

„Nem is történt ez olyan igen régen. Vannak még öregemberek, akik emlékeznek rá. Igaz, kevés él már közülük.”

Tuvai

15.

„Ez akkor történt még, amikor a kecskék szarva az égboltot bökdöste, a tevék meg földön húzták a farkukat.”

16.

„Elmúlt idő vállán, elszállt idő tetején, amikor a tó csak tócsa volt, a hegy csak vakondtúrás, akkor történt ez…”

17.

„Ez olyan régen történt, hogy a legöregebb apók sem tudják, hogy mikor…”

Osztják

18.

„Éldegélt-háldogált egyszer egy ember…”

19.

„Hosszú ideig él-e, rövid ideig élt-e, ki tudja. De éldegélt, egy…”

Grúz

20.

„Igaz-e, nem igaz-e, ki tudná azt megmondani?”

Üzbég

21.

„Réges-régen történt, amikor még a kő is lágy volt…”

Kubai

22.

„Apám mesélte, nyugodjék békében, hogy nagyon régen volt egyszer egy ember, a világon az első emberek közül való. Annak az idejében történt…”

Magyar

23.

„Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, még az Üveghegyen is túl, kidőlt-bedőlt kemencének egy csepp oldala se volt, ahol jó volt, ott rossz nem volt, ahol rossz volt, ott jó nem volt, volt egyszer egy nekeresdi s ebkérdi kopasz hegy mellett egy folyó, ennek a partján volt egy vén odvas fűzfa, annak minden ágán egy-egy ringyes-rongyos szoknya. Ennek az egyik ringyes-rongyos szoknyának minden fércében-korcában egy-egy csorda bolha, s ezen bolhacsordának az legyen a csordása, ki az én mesémre figyelmesen nem hallgat. Ha pedig közülük csak egyet is elugrat, akkor az a bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéve, s csipkedjék agyon.”

24.

„Volt egyszer, ahol a tetűt s a bolhát rézpatkóba verték, hogy a súlyba s a fenébe ne botorkázzék”

25.

„Hun vót, hun nem vót, Dormándon innen vót, Tepelyenn tunnat vót, a fene tuggya, hun vót, kidőt-bedőt kemencének ecs csepp ódala se vót, mégis messüt benne olyan kenyér, mint széles e világ… de még azon is túl vót ëgy magos fa, akinek az allya olyan vékony vót, mint ëgy pipaszár, azonfëlü mëg, mint a vastag ujjam, míg azon fëlü, ahun mëg má olyan vót, mint a dërëkam, fël së lëhëtëtt látnyi…”

26.

„Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, még azon is túl, ahol a ház tetejére felmennek, s a kéményen leereszkednek, ott történt ez a mese.”

27.

„Hol volt, hol nem volt, hetedhétország ellen volt, elmentem Peregre a mesék elejbe, ott voltak a mesék jászolhoz kötözve. Eloldtam egy cifrát, elmondok egy kurtát”.

28.

„Volt egyszer egy égig érő fa. Annak volt hetvenhét gyökere, hetvenhét ága. A hetvenhét gyökerén állott hetvenhét sárkány, a hetvenhét ágán hetvenhét holló. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, annak a hetvenhét sárkány vigye el a lelkét, a hetvenhét holló vájja ki a szemét.”

29.

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy égig érő fa, a tetejében volt háromszázhatvanhat holló, az aljára kötve háromszázhatvanhat csődörcsikó. Aki az én mesémet meg nem hallgatja, az a háromszázhatvanhat holló szedje ki a szemét, az a háromszázhatvanhat csődörcsikó hordja szét a testét.”

30.

„Aki az én mesémet elhiszi, nem üdvözül, aki nem hiszi, elkárhozik.”

31.

„Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, ahol a kis kurta farkú malac túr: volt a világon egy…”

32.

„Hol volt, hol nem volt, ahol a kandisznó seggen túr…”

33.

„Hol volt, hol nem volt, ahol a kankutya könyökön b…ik…”

34.

„Egyszer volt, hol nem volt, de hogy volt, azt nem tudom, de hogy volt azt tudom…”

35.

„Volt egyszer, hol nem volt, az innenen innen volt, a túlon túl volt, volt a világon egy…”

36.

„Volt egyszer, hol nem volt, nem mernék rá megesküdni, hogy hol volt, de arra se, hogy volt, de már akár volt, akár nem volt, hát hadd legyen. Volt a világon…”

37.

„Hol volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl…”

38.

Hol volt, hol nem volt, kis ház mellett nagy ház, nagy ház mellett kis ház, egyiknek sem volt se oldala, se kéménye, mégis lakott benne egy…

Svájci

39.

„Pont száz évvel ezelőtt, élt egy nagy királyságban, egy…”

Koreai

40.

„Amit most hallotok, még akkoriban történt, mikor a növények és állatok még békében éltek, beszélgettek egymással…”

Afrikai

41.

„Mikor még sem neve, sem kezdete, sem vége nem volt az időnek, akkoriban történt, hogy…”

Pauni indián

42.

„Régmúlt időkben történt…”

43.

„Volt egyszer, élt egyszer…”

44.

„Valamikor az idők kezdetén…”

Szeneka indián

45.

„Nagyon régen történt mindaz, amiről most szó esik, olyan régen, hogy akkor még egyetlen élőlény sem lakta a földet.”

Vinabego indián

46.

„Ahol a Nap kel, ahol serken az élet, abban az irányban kelet felé történt, hogy…”

47.

„Amerre a Nap lenyugszik, amerre minden bús és szomorú, amerre az utak az elmúlás és a halál felé vezetnek, ott történt…”

Francia-Missouri

48.

„Figyeljetek jól! Ha jól figyeltek, mondok egy mesét a…”

Kanada

49.

„Valamikor réges-régen, amikor dédanyáink dédanyái sem éltek, más volt a világ, mint ma. Akkoriban történt…”

Lett

50.

„Réges-régen, amikor Isten éppen csak megteremtette a világot…”

Perzsa

51.

„Volt egyszer, hol nem volt, Allahon kívül senki nem volt. Volt egyszer egy…”

Zsidó

52.

„Nagyon-nagyon régen…”

53.

„Sok-sok évvel ezelőtt…”

54.

„Egyszer volt, hol nem volt, még mielőtt a nagy áradások betakarták a földet…”

Lengyel

55.

„Örök idők óta mindenki tudja, de különösen az öreg anyókák, akik hosszú históriákat mesélnek róla téli estéken, a pattogó tűz mellett…”

Észak-amerikai indián

56.

„Hajdanában, mikor még dédanyáink dédanyái sem éltek, más volt a világ, mint ma. A fák egész éven át gyümölcsöt teremtek, a folyókat nem verte föl a hullám, a magas sziklákról is olyan nesztelenül zuhant le a víz, mint a pihe.”

57.

„Ez akkor történt, amikor az állatok békességben éltek egymással, és a kígyónak sem volt még méregfoga.”

58.

„Minden másképpen volt, mint ma. Még ember sem élt akkoriban a földön…”

Török

59.

„Valamikor réges-régen, amikor szitáltak a szalmában, mikor kikiáltó volt a szamár, borbély a teve, akkor történt, hogy…”

59.

„Sok beszédnek, sok az alja, fusson, aki futni akar, szántson, aki vetni akar, várjon csak a mesémre, aki várni akar, megkapja, ami kijár…”

60.

„Igaz vagy nem igaz? Ki tud már annak utánajárni? Olyan régen történt, még abban az időben, amikor a dzsinnek gerelyt hajigáltak a régi fürdőben…”

Koreai

61.

„Sok-sok esztendővel ezelőtt élt…”

Román

62.

„Volt egyszer, hol nem volt, mert ha nem lett volna, én sem mondanám, volt egyszer, mikor havazott aratáskor, s halakat fogtak a szántóföldön, volt egy…”

63.

„Egyszer volt, hol nem volt, mert ha nem lett volna, el sem mesélném, amikor a nyárfa körtét termett, a rekettye pedig ibolyát, amikor a farkasok és a bárányok egymás nyakába borultak, megcsókolták egymást és testvérekké lettek, amikor a bolha egyik lábára kilencvenkilenc font súlyú vasból készítettek patkót, és így ugrott az égig, hogy mesét hozzon, volt egyszer egy…”

64.

„Akkor, amikor a falra irkált a légy, hazug volt az, ki nem hitte a mesét. Volt egyszer egy…”

65.

„Hajdanában, réges-régen, amikor jövendőmondók jártak a földön és megjósolták az emberek sorsát egész életükre, a bölcsőtől a koporsóig, akkor esett meg ez a történet, amit nektek el akarok mesélni.”

Tibeti

66.

„Réges-régen, ősidőkben, sok-sok tegnap és sok-sok holnap múltán, az Adók és Adósságok korszaka után, a Sebek és megrendülés idejének végével, élt egyszer…”

Maláj

67.

Történt egyszer…

Tariana

68.

„Az öregek mesélik, hogy egyszer a mi időnk kezdetén…”

Tembe

69.

„Régebben, amikor az ég sokkal közelebb volt a földhöz, mint manapság…”

Tupi

70.

„Valamikor régen, amikor még sosem volt éjszaka, hanem mindig csak világos nappal, amikor a sötét a folyók mélyén aludt, állatok még nem éltek, és minden dolog beszélt, élt egy…”

Japán

71.

„Nem a mi időnkben, hanem réges-régen élt egy…”

72.

„Élt egyszer valahol, valaha az ősrégi időkben…”

Breton

73.

„Hajdanában, amikor a tyúkoknak még foguk volt, élt egyszer…”

74.

„Mesemondó: Krikk!

Hallgatók: Krakk!

Bármit mondok, csak hazudok, nincsen hasznom abból, ha szám igazat szól.”

Német

75.

„Réges-régen, amikor a kívánságoknak még volt foganatja…”

76.

„Valaha régen, amikor még a Jóisten is a földön élt, az emberek között…”

Pápua Új-Guienea

77.

„Valamikor régen, amikor az állatok még beszélni tudtak…”

Arab

78.

„Mesélik – csakhogy Allah jobban tudja – hogy elmúlt esztendőkben, réges-régi korban, mesze tűnt időkben élt és uralkodott, mint senki dicsőbben, egy király…”

79.

„Hallottam, hogy élt egyszer…”

80.

„Azt mesélik, hogy rég elröppent esztendőkben, letűnt nemzedékek látta ősidőkben, hosszú századok ködében, a sötét múltnak ölében, élt egy…”

Giljak

81.

„Számolj száz évig! Kevés. Kétszázig számolj! Az is kevés, olyan régen történt.”

Cseremisz

82.

„Hol volt, hol nem volt, de valahol a kerek világon volt…”

Manao

83.

„Réges-régi időkben, amikor még nem volt gonoszság a földön.”

Afrika

84.

„Ezt az apám mesélte el nekem, ő meg az apjától hallotta, réges-régtől fogva, a világ kezdetétől száll így ez a történet.”

Egyiptomi

85.

„Valaki így mesélte…”

86.

„Egy szavahihető ember így mesélte…”

87.

„Mesélik…”

Szölkup

88.

„Most egy jó mesét mondok neked…”

Votják

89.

„Élt, volt…”

Kazáni tatár

90.

„Réges-régi időkben, bizony mondom, mikor még se nagyanyó, se nagyapó, de még az ő apjuk sem született meg, élt egy…”

Sok népnél használatos

91.

„Nem is olyan régen, nem is olyan messze…”

92.

„Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…”

93.

„Hajdanában réges-régen …”

94.

„Élt egyszer valahol…”

95.

„Valamikor réges-régen, volt egyszer…”

96.

„Volt egyszer, hol nem volt…”

97.

„Egy napon…”

98.

„Sok száz évvel ezelőtt élt egy…”

99.

„ Hajdanában-danában… ”

 

Bajzáth Mária

]]>
http://mese.mesepedagogia.hu/2016/02/15/mesekezdo-formulak-mesekezdesek-a-vilag-minden-tajarol/feed/ 0