Tanévkezdő népmesék -óvoda, iskola első napok

Bátor, kíváncsi, leleményes útnak indulókról válogattam népmeséket, óvodástól-kiskamaszkorig.

A kisegér nagy utazása című eszkimó mesét, az óvodásoknak ajánlom, hisz pont azt meséli el, mit jelent egy icike-picikének először útnak indulni… A legkisebbeknek szóló gyűjteményben, (Bajzáth Mária (2014): Itt vagyok, ragyogok! 0-4 évesek népmeséi. Népmesekincstár 1. kötet. Kolibri Kiadó Bp.) még sok mesét olvashattok, a témához kapcsolódóan, a KICSI VAGYOK ÉN fejezetben.

A kisegér nagy utazása

Egyszer egy pöttömnyi kisegér felkerekedett, hogy nyakába veszi a világot. Az öreganyja hamuban sült pogácsát sütött neki, és elkísérte az egérlyuk széléig.

Elindult a kisegér, ment, vándorolt, ki tudja, meddig, igen nagyon sokáig, reggeltől egészen estelig. Akkor tért haza a nagy útról.

– Hej, öreganyám! – kiáltotta már a küszöbön. – Megtudtam, hogy én vagyok a legerősebb, legügyesebb, legvitézebb az egész vidéken. Nem is tudtam eddig.

– Aztán hogyan tudtad meg? – kérdezte az egéröreganyó.

– Hát az úgy volt – kezdte a kisegér -, hogy kibújtam a lyukból, és mentem, mentem, egészen a tengerig. Se széle, se hossza annak a tengernek, iszonyatos nagy volt, s csak úgy csapkodtak a hullámok. De én nem ijedtem ám meg tőle! Belevetettem magam, és átúsztam. Magam is csodálkoztam; milyen jól úszom.

– Hol van az a tenger? – kérdezte az öreganyja.

– A lyukunktól napkelet felé.

– Ismerem azt a tengert. Rénszarvas szaladt erre a múltkor, annak a patája nyomában gyűlt meg a víz.

– Hallgasd csak tovább! – folytatta a kisegér. – Megszárítkoztam a napon és továbbmentem. Hát egy roppant hegy tövébe értem, de olyan magas volt az a hegy, hogy a csúcsán megakadtak a felhők. Rengeteg erdő a tetején. Már csak nem kerülöm meg gondoltam. Nekifutottam és átugrottam! Magam is csodálkoztam, mekkorát tudok ugrani.

– Azt a hegyet is ismerem – bólintott az öreganyó. – Vakondtúrás van a szarvasnyom tengeren túl, egy bokor fű nő a tetején.

Sóhajtott az unokája, de csak mondta tovább:

– Megyek tovább, mit látok? Két hatalmas medve viaskodik egymással. Egy fehér meg egy fekete. Bőgnek, üvöltenek, egymás csontjait tördelik. Csakhogy én nem féltem tőlük! Közébük rontottam, és egyiket jobbra röpítettem, a másikat balra. Magam is csodálkoztam, hogy puszta kézzel elbánok két medvével!

– Ismerem azokat a medvéket is – felelte rá az egéröreganyó -, az egyik a fehér pille, a másik a légy.

Erre már sírva fakadt a kisegér:

– Hát akkor se erős nem vagyok, se ügyes, se vitéz? Szarvasnyomot úsztam át, vakondtúráson ugrottam keresztül, pillét meg legyet gyűrtem le?

Azt mondta erre bölcsen az öreganyó:

– Egy ilyen pöttömnyi kisegérnek, mint te vagy, a szarvasnyom: végtelen tenger, a vakondtúrás: égig érő hegy, a pille meg a légy: medvék. Ha nem ijedtél meg egyiktől sem, akkor csakugyan te vagy a legerősebb, legügyesebb, és a legvitézebb kisegér az egész vidéken.

A kisegér nagy utazása diafilmen is megjelent, a Népmesekincstár sorozatban, Maros Krisztina illusztrációival.

http://dia.osaarchivum.org/public/index.php?fs=4310

A kisiskolásoknak a Hangyák hálája című kínai mesét ajánlom, mert azt üzeni: „nagyon kell ügyelni a kicsi pontokra is…”.  (In Bajzáth Mária (2016): Így megyek az iskolába! 6-8 évesek népmeséi. Népmesekincstár 3. kötet. Kolibri Kiadó, Bp.)   https://bookline.hu/search/search.action?page=1&searchfield=%C3%ADgy+megyek+az+iskol%C3%A1ba

A témához kapcsolódik még két fejezet tucatnyi meséje a kötetben: MESÉK HÉTÉVESEKRŐL és MESÉK TUDÁSRÓL, LELEMÉNYESSÉGRŐL.

A hangyák hálája

Volt egyszer egy fiú, úgy hívták Lu Jin. Messze lakott a várostól, s amikor elérkezett a vizsgák ideje, jókor felkerekedett, hogy idejében beérjen az iskolába. Amint ment, mendegélt, nagy zápor kerekedett. Az esőzés megduzzasztotta az útját keresztező hegyi patakokat, s amikor odaért, azt látta, hogy a megáradt patakban egy egész bolyra való hangya vergődik, egyre távolabb sodródva a parttól. Bár nagyon sietős volt az útja, azt gondolta: nem hagyja nyomorultul elpusztulni a hangyákat. Nagy sietve letört egy vesszőt, s bedugta a vízbe. A hangyák felkapaszkodtak a rögtönzött hídra, s valamennyien partra jutottak. De amint megmenekültek, máris eltűntek a szeme elől.

„Ej – gondolta magában Lu Jin –, igazán megköszönhették volna fáradozásomat.” De azután nem törődött többé a dologgal, hanem folytatta útját. Idejében be is ért az iskolába. Nekiült a feladatnak, minden tudását összeszedve írt. Igen ám, de az egyik szót hibásan írta. „Öröm”-et akart írni, de elfelejtette az o betűkre kitenni a pontokat. Így az „öröm”-ből „orom” lett, ami egyáltalán nem ugyanaz. De nem vette észre a hibát, s átnyújtotta feladatát a tanítónak. Abban a szempillantásban, honnan, honnan nem, ott termett négy hangya. A fiú nem akart hinni a szemének, oly csodálatos dolog történt. A négy hangya odatelepedett a két o betű fölé, s az oromból egyszeriben öröm lett. A tanító nem is vett észre semmit, s Lu Jin kitűnőre vizsgázott.

Így hálálták meg a segítséget a hangyák, Lu Jin pedig megtanulta, hogy nagyon kell ügyelni a kicsi pontokra is.

9 éves kortól, A kíváncsi fiú című norvég népmesét ajánlom, a történet a kérdezés bátorságáról, a tapasztalatszerzés vágyáról, a világ megismerésének öröméről üzen. A témához kapcsolódik még a kötet több fejezete és sok -sok meséje. (Bajzáth Mária (2018): Én senki segítség. Népmesék a világ minden tájáról 9éves kortól. Kolibri Kiadó, Bp.) https://bookline.hu/product/home.action?_v=Bajzath_Maria_En_senki_segitseg&id=306310&type=22

A kíváncsi fiú

Volt egyszer egy ember és annak három fia, de a fiain kívül aztán igazán semmije se volt ezen a világon. Mondta is nekik, amikor már annyira felnőttek, hogy keressenek valami szolgálatot, mert otthon csak az éhenhalás várja őket. A szegény ember házától vagy félnapi járóföldre volt a király palotája. Annak a palotának az ablaka előtt egy tölgyfa olyan magasra nőtt, úgy elterebélyesedett, hogy elfogta a napvilágot, a szobák, a termek örökös árnyékban voltak miatta. A király gazdag jutalmat ígért annak, aki a fát kivágja, de senki se boldogult vele, mert, ha egy szilánkot lehasítottak róla, menten kettő nőtt azon a helyen. Volt még egy kívánsága a királynak: olyan kutat szeretett volna, amelyikből sohase fogy ki a víz. A szomszédainál mindenütt volt ilyen kút, ami télen-nyáron vizet adott, és szégyellette, hogy éppen az ő udvaráról hiányzik. Csakhogy a palota egy magas sziklahegy tetején állott, és alig ástak le egy-két hüvelyknyire  az udvaron, kemény sziklát ért a csákány meg az ásó. Mindegy, a király nem nyugodott, megparancsolta, hogy ahány templom csak van az országa földjén, mindenikben hirdessék ki, mi az ő királyi kívánsága, és hogy aki ezt a két kívánságot teljesíti –  a nagy fát kivágja, és a télen-nyáron vizes kutat megássa –, azé lesz a király lánya meg a fele birodalma. Sokan próbáltak szerencsét, gondolhatjátok, de hiába csattogtak a fejszék, hiába kopogtak a csákánykapák, a fa törzse csak vastagodott, és a kőszikla se akart megpuhulni.

Egyszer aztán felkerekedett a szegény ember három fia is. A legkisebbet, akit bátyjai csak Hamupipóknak csúfoltak, először nem akarták magukkal vinni, de az addig erősködött, hogy ő bizony nem marad otthon, míg végül mégiscsak beleegyeztek. Az apjuk örült, magában olyasmit gondolt, hogy a király lányát meg a fél országot aligha kapja meg egyikük is, de valami szolgálatot bizonyosan találnak, és ő ezzel is beérte volna. A fiúk hát feltarisznyáltak, és útnak indultak. Alig mentek egy darabon, sűrű fenyveserdőhöz értek, az erdő felett kopár hegytető állt. Egyszer csak hallják, hogy valami csittog-csattog odafönn a tetőn. Azt mondja Hamupipók:

– Jaj, de kíváncsi vagyok, mi lehet az, ami így csattog odafönn!

– Csakhogy megint kíváncsi vagy valamire! Te mindig csak kíváncsiskodsz! Mi ez? Mi az? Mi lenne? Egy favágó dolgozik ott. Van is mit csodálni rajta!

– Jó, lehet, hogy favágó, lehet, hogy nem az. Miért ne nézzem meg, ha kedvem telik benne?

A legkisebb testvér fogta magát, és elindult föl a hegynek.

– Hát csak kíváncsiskodj, dugd oda az orrodat mindenüvé, míg egyszer rá nem koppintanak! – kiáltották utána a bátyjai, de ő nem törődött velük, szaladt fel a hegyoldalon, árkon, berken, bozóton keresztül. Mikor odaért, ahonnan a csattogást hallotta, hát egy fejszét látott, ahogy vág, újra meg újra lesújt egy fenyőfa tövére.

– Jó napot adjon isten! – köszönti a legény a fejszét. Hát te csak így magadban vágsz, magadban csattogsz itt?

Az meg feleli:

– Száz esztendeje itt csattogok, itt vágok, éppen terád várok!

– Hát most itt vagyok – mondta Hamupipók, aztán fogta a fejszét, és a tarisznyájába tette, külön a fejét, külön a nyelét. Mikor leért az útra bátyáihoz, azok megint kinevették:

– No, megláttad a világraszóló csodát, mi?

– Csak egy fejsze csattogott, azt hallottuk.

Mentek megint együtt, hárman. Kevés idő múlva egy bércfok alá értek, és hallották, hogy valami áskál, kopácsol a magasban a fejük felett.

– Jaj, de kíváncsi vagyok, mi lehet az, ami ott kopácsol! – mondta Hamupipók.

– Csakhogy megint kíváncsi vagy valamire, te nagyokos! – gúnyolták a bátyjai. Sose láttál még harkálymadarat, amelyik a fán kopácsol, mi?

– Jó, de mért ne nézzem meg közelről, ha kedvem telik benne? – mondta Hamupipók, és már ott se volt. Kiáltozhattak utána, csúfolódhattak, nem bánta, felkapaszkodott a meredeken. Mikor a szirtfokhoz ért, hát látta ám, hogy egy csákány dolgozik ott, áskál, kapál.

– Jó napot adjon isten, kedves csákány! Hát te csak magadban áskálsz, kopácsolsz itt?

Mire az így felelt:

– Száz esztendeje, hogy itt kapálok, ások, éppen terád várok!

– Hát most itt vagyok – felelte a legény, és fogta a csákányt, a tarisznyájába tette, külön a fejét, külön a nyelét. Aztán leereszkedett a meredeken, visszament a bátyáihoz.

Azok csúfolták, nevették:

–No, megláttad a világraszóló csodát fönn a bércen, mi?

– Egy csákány kopácsolását hallottuk – felelte a legény.

Mentek tovább, hárman együtt, mígnem egy patakhoz értek. Szomjasak voltak, hát lehasaltak, és úgy kortyolták a friss vizet. Azt mondja a legkisebb:

– Jaj, de kíváncsi vagyok, honnan ered ez a patak!

– Mi meg arra vagyunk kíváncsiak, nem hiányzik-e egy kereked, te golyhó! Abba bolondulsz bele, hogy mindent tudni akarsz. Honnan jön a patak? Sose láttál még vízeret, amelyik a földből szivárog fel?

– Jó, de miért ne nézzem meg, ha kedvem telik benne? – mondta az öccsük, és hiába nevették, hiába csúfolták, nem bánta.

Elindult felfelé a patak mentén, többet futott, mint ballagott. Ahogy tovább-tovább ért, a patak egyre kicsinyedett, éppen hogy csoronkált. Aztán, hogy még ment egy darabon, meglátott egy nagy diót a kövek között, abból folyt ki a víz.

– Jó napot adjon isten, te dió! Hát te csak magadban csordogálsz, folydogálsz itt?

Mire az így felelt:

– Száz esztendeje itt csorgok, csordogálok, éppen terád várok!

– Hát most itt vagyok – mondta a legény, azzal felmarkolt egy csomó mohát, betömte a lyukat a dión, hogy ne folyhasson ki a víz, aztán diót a tarisznyájába tette.

Visszament a bátyáihoz.

– No, megláttad, honnan jön a patak? Szemed-szád elállt a csodálkozástól, mi?

– Egy kis lyukból folyik ki. De nem sajnálom, hogy megnéztem – felelte Hamupipók, mire még csúfondárosabban nevettek rajta.

Most már nem messze voltak a palotától, hamarosan oda is értek. Igen ám, de mivel országszerte kihirdették, hogy aki a fát kivágja, és a kutat megássa, az megkapja a király lányát és fele országát, mindenfelől odacsődült a sok szerencsepróbáló, és a fatörzs kétszer olyan vastag volt, mint azelőtt, hiszen, ha egy szilánkot lehasítottak róla, menten kettő nőtt a helyén. A király is látta, hogy ez így nem lesz jó, és szigorúan megbüntette azokat, akik hiába csapkodták fejszéjükkel a tölgyet. Mindet megvesszőzték, aztán kitették őket egy magányos szigetre. A Hamupipók bátyjai nem ijedtek meg a büntetéstől, kevélykedtek, fogadkoztak, hogy ha más nem is, ők elbánnak a nagy fával. Előbb az öregebbik próbált szerencsét, de bizony úgy járt, mint a többi kontár . Mehetett ő is a szigetre. Öccse is ugyanarra a sorsra jutott. Már Hamupipókon volt a sor. A király haragudott rá a bátyjai miatt, úgyhogy megkérdezte:

– Hé, te legény, ne veressek máris huszonötöt a talpadra, ha mindenáron erre a kitüntetésre vágysz? Így legalább a fáradságot megtakarítod.

De Hamupipók azt felelte:

– Én mégis megpróbálnám inkább, hátha nekem sikerül.

Elővette tarisznyájából a fejszét, beütötte a nyelébe, és megparancsolta neki:

– Vágj magad!

No, a fejsze vágni kezdett, csak úgy repkedett a forgács, nem sok időbe telt, és a nagy fa megadta magát a sorsának, és kidőlt.

Mikor ezzel megvolt a legény, elővette a csákányt, beillesztette a nyelét, és megparancsolta neki:

– Áss magad!

Mire a csákány nekiállt, ásta, kapálta a kemény földet, sziklát, szállt a por meg a sok kődarab. Mikor már elég mély volt a gödör, a legény fogta a diót, betette a gödör alján egy sarokba, aztán kivette a mohát, amivel a lyukat betömte volt, és ráparancsolt:

– Csordogálj, folydogálj!

A dió szót fogadott, előbb szivárgott, csordogált belőle a víz, aztán már dőlt, habzott, zuhogott, egykettőre teli lett a kút. Hamupipók teljesítette a király kívánságát, kivágta a tölgyfát, és kiásta a kutat. Meg is kapta a királylányt és a fél országot. Aki nem hiszi, legyen kíváncsi, és járjon utána!

A TÉMÁVAL KAPCSOLATBAN MŰHELYNAP A MESEMÚZEUMBAN:

https://www.facebook.com/events/514014902704571/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

happy wheels