Mesék tanítókról és tanítványokról

A világ népmesekincse számtalan mesét őriz tanítókról, mesterekről, tudósokról. 

MÁTYÁS KIRÁLY ÉS A SZEGÉNY TANÍTÓ

Egyszer Mátyás király egy faluban megesteledett. Kérdezősködött a falubeliektől, hogy hol szállhatna meg éjszakára, de innen is, onnan is tovább küldték, mert a szegény vándorból nem sok hasznot néztek ki a falusiak. Amikor betért a fal közepén a kocsmába, azt mondta neki a kocsmáros:
– Menjen a tanítóhoz, ő biztos, hogy befogadja! Annak mindenkin megesik a szíve!
El is ment Mátyás a tanítóhoz, és a tanító valóban be is invitálta a házába. Nagyon szegény ember volt, de hogyan-hogyan nem, mégis finom vacsorával vendégelte meg az éhes utasembert. Szépen el is beszélgettek a világ folyásáról, aztán nyugovóra tértek.
Másnap reggel Mátyás visszament a kocsmába, hogy megköszönje a kocsmárosnak a jó tanácsot. Hát, mit lát? A fogason ott lógott a tanító kabátja.
– Hát ez a kabát, hogy került ide – tudakolta Mátyás -, az este még a tanítón láttam?
– Igen-igen, tegnap még az övé volt. Az ennivaló fejében hagyta itt, amivel kendet megvendégelte – világosította fel a kocsmáros Mátyást.
Mátyás igen-igen meghatódott a tanító jóságán. Elhatározta, hogy fényesen megjutalmazza. Haza-ment Budára, és alig telet egy hét, hívatta a tanítót. Három lovas ment a tanító házához, és szólították:
– Gyere jó ember, szedd a cókmókodat, a kiráy Budára hívat!
Szegény tanító, fogta a fejét, és nem tudta elgondolni, hogy mi rosszat tehetett, amiért egyenesen a király elé hívatják.
Mátyás fényes ebédet adott a tiszteletére, volt ott sült kappannal töltött bárány, malacba bújtatva, folyt a bor, szólt a muzsika. Búcsúzásul még meg is ajándékozta a király a tanítót, neki adta saját kabátját, aminek a zsebeit jól megrakta pénzzel. Ezt tették a többi urak is. A tanítót hatlovas hintón vitték haza a falujába. Aki nem hiszi, járjon utána.

Források: Web: https://www.nepmese.hu/mesetar/mesek/matyas-kiraly-mesek/matyas-kiraly-rozsat-nyito-ostornyele

Könyv: Kóka Rozália (2003): Mátyás király rózsát nyitó ostornyele. Timp Kiadó)

A VARÁZSMAGOK
Egyszer egy nagy tudású mester úgy döntött, hogy elutazik 2 hétre pihenni a városból vidékre. Persze ahogy híre ment a dolognak, a földművesek versengeni kezdtek a kegyért, hogy ők láthassák otthonukban vendégül. A mester nem variált, hanem az első földművesnek, aki elé járult és felajánlotta neki vendégszeretetét, elfogadta a meghívását és oda költözött hozzá 2 hétre.
Mikor letelt a két hét és eljött a búcsú ideje, a mester kifejezte elégedettségét és a földműves invitálására, aki felajánlotta neki, hogy jöjjön el hozzá legközelebb is, megígérte, hogy jövőre is el jön hozzá. Búcsúzóul egy zsák gabonát adott neki és azt mondta, hogy ezek nagyon különleges gabona magok és egy külön földterületre ültesse el őket, ne a többi közé és különös gonddal gondozza őket.
A földműves megfogadta a tanácsot és egy külön parcellára vetette a mestertől kapott varázs magokat. Egy év múlva, mikor a híres mester ismét pihenni jött hozzá, nagy örömmel újságolta, hogy az összes földjén jó volt a termés, de azon, ahová azokat a magokat ültette, amit tőle kapott ott tízszerese lett a szokásosnak. A mester örömmel hallgatta a földművest és mikor ismét eltelt a két hét, és ismét búcsúzkodni kezdtek, megint egy zsák gabonát adott neki ajándékba és megint ugyan azokat az instrukciókat hagyta hátra a földművesnek, aki természetesen ismét meghívta, hogy legközelebb is nála szálljon meg.
Ez így is ment legalább tíz évig. A mester minden évben eljött, eltöltött a vendégszerető földművesnél 2 hetet, majd mikor elment, búcsúzóul adott neki egy zsák „varázsmagot”. A földműves, a nagy hozamnak hála persze nagyon meggazdagodott és egyre szebben tudta vendégül látni a mestert. Gazdagsága és terményei messze földön híresek lettek, olyannyira, hogy a környékbeliek is mind hozzá kezdtek el jönni vetőmagért…
Szóval a tízedik látogatása után a földműves mikor búcsúzkodtak és ismét kapott egy zsák „varázsmagot” nem bírta tovább és így szólt a nagy tudású mesterhez:
– Mester kérlek engedj meg nekem egy kérdést!
A mester mosolyogva biccentett, hogy kérdezhet, mire a földműves így szólt:
– Kedves mester! Most már tízedik esztendeje jössz és áldod meg jelenléteddel házamat és annak népét és nagy kegy nekünk jelenléted a sorstól. Nem is beszélve a felbecsülhetetlen ajándékról, amit minden évben kapunk tőled, és amitől gazdagság lett a jutalmunk. De áruld el kérlek, hogy honnét szerzed ezeket a csodálatos varázs-magvakat?
Erre a mester így szólt:
– Tudod, pihenni jövök ide hozzád minden évben két hetet. Nekem a legjobb pihenés az az, hogy sétálhatok a természetben. Ezen sétáim során gyakran jártam a gabona földjeiden és szemléltem a termést. Mikor egy-egy különlegesen szép kalászt találtam, akkor annak a magjait leszedtem és egy zsákban gyűjtöttem neked össze. Tehát ezek a magvak nem „varázs-magvak”, hanem a te földed és munkád eredménye. Én csak kiválogattam belőle a legszebbeket és aztán oda adtam neked, hogy azzal gazdálkodjál…

(Ezt a mesét Horvát Ádám oldalán (http://ninjutsubudapest.com/varazsmagok) találtam, 5 évvel ezelőtt. Ő Ed Martin Sihantól, a ma a földön élő, egyik legidősebb ninja-mesteretől hallotta…)

A GYÖNGYÖSI TANÍTÓMESTER

Gyöngyös város ma is híres városa az országnak, de a Mátyás király idejében még híresebb volt. Mégpedig arról volt híres, hogy sehol az országban olyan foszló bélű selyem cipót nem tudtak sütni, mint ott. Maga a király is alig tudott vele eltelni, mikor legelőször ott járt. Meg is kérdezte a bírót, hogy minek hívják azt a várost, ahol ilyen tündérnek való kalácscipót tudnak sütni az asszonyok.
– Biz ezt, királyom, Göröngyösnek hívják – vallotta egy kicsit restelkedve a bíró.
– No, ezután Gyöngyös legyen a neve – parancsolta meg a király, és mindjárt belekészíttetett egy gyöngyösi cipót a vadásztarisznyájába. Azt azzal a kívánsággal adta otthon oda a királynénak, hogy másforma kenyér sose kerüljön többé az asztalra.
Maga gyúrta, maga szakajtotta másnap a királyné a kenyeret, még tán a sütőlapátra is maga tette rá, de azért csak nem olyan volt az, mint a gyöngyösi cipó.
– Kéz után keletlen, lapát után sületlen – csóválta meg Mátyás a fejét, s egy hét múlva már megint benézett Gyöngyösre cipót enni. De már akkor nem egyedül ment ám, hanem minden vadásztársát magával vitte, akikkel együtt kergette a Mátrában az őzeket.
– Gyertek, urak, nézzétek meg, mit tudnak a gyöngyösiek – biztatta őket.
Meg kell adni, hogy a gyöngyösiek kitettek magukért. Bíbor ponyvából húztak sátrat a nagy templom előtt, aranytálcán hordták föl a sok hízott libát, selyemabroszba rakták a friss cipót, maguk meg csak a kerítés mellől nézték, hogy töltik kedvüket a nagyurak.
No, azt meg kell adni, hogy azok is kitettek magukért. Öröm volt nézni, milyen jó étvággyal hányták a sok ételt a gallérjuk mögé.
Hanem azért a királynak mégis megakadt a torkán a selyem cipó, mikor egy kopasz fejű vénembert meglátott a sokadalomban.
– Nini, Bálint tanítómester, te vagy az?! – ugrott hozzá, s úgy megölelgette, hogy mindenki elbámult bele.
Bálint gyermekkori tanítómestere volt Hunyadi Mátyásnak. Gyönge kezében ő igazgatta valamikor az írónádat.
– Bizony, neked köszönhetem, hogy most királyi pálcát forgatok a kezemben – húzta oda a király az asztalhoz Bálintot. – Csakhogy rád találtam, többé meg se válok tőled! Viszlek magammal Budára udvarmesternek.
No, egyéb se kellett a jámbor öregnek ennél a biztatásnál. Úgy felugrott ijedtében, hogy Mátyás alig bírta visszatessékelni a helyére.
– Jaj, uram király, nem való vagyok én olyan nagy urak közé! – mondta szabadkozva. – Ki viselné akkor gondját a méhecskéimnek meg a fodormentavirágaimnak?
– No, jól van, Bálint tanítómesterem – nyújtott neki kezet Mátyás -, akkor én látogatlak meg téged minden hónapban.
Bálint örült is ennek nagyon, hanem bezzeg elszomorodtak a gyöngyösiek.
– Mi lesz belőlünk, ha minden hónapban meg kell vendégelni a királyt egész udvarával? – dugták össze a fejüket tanakodva. Utoljára aztán Bálint mesterhez fordultak tanácsért.
– Okos ember vagy te, a királynak is te voltál a mestere, taníts ki minket is – mondták neki.
Bálint barát pedig összehúzta a szemöldökét, aztán azt mondta a gyöngyösieknek, hogy nem lesz semmi baj se, csak egy lovat szerezzenek neki.
Azzal kapta magát, föllovagolt Budára, ahol a király nagyon megörült neki.
– No, szolgám, mégis meggondoltad a dolgot, ugye? – akasztott le mosolyogva a falról egy aranyláncot.
– Nem az kell nekem, uram – szabódott Bálint -, hanem törvény kellene.
– Micsoda törvény?
– Olyan törvény, hogy Gyöngyösön mindenki a maga kenyerét egye.
– No, az nem sokba kerül – mosolyodott el a király, s mindjárt megíratta a törvényt az író­deákjával, aranypapírra, ezüstbetűkkel, de már a pecsétet a maga kezével nyomta rá, aztán pedig átnyújtotta a barátnak.
– Használd egészséggel addig is, míg meglátogatlak.
No, arra nem soká kellett várni, mert egy hét múlva Gyöngyösön volt Mátyás egész háza népével, s az volt az első szava, hogy kisült-e már a gyöngyösi cipó?
– Most nem szolgálhatunk vele – nevette el magát a bíró. – Azt mondja a törvény, hogy mindenki a maga kenyerét egye.
Nem szólt a király semmit, de úgy elváltozott a színében, mikor a lovára pattant, hogy a bíró egyszerre kétrét görnyedt ijedtében. Marasztalta volna is most már a királyt tyúkkal-kaláccsal, de az csak nyargaltában szólt vissza, akkor is csak annyit:
– Ne félj, bíró, visszajövök még!
Vissza is jött, de a fekete sereg élén, körülfogatta a várost katonáival, és kiadta a parancsot, hogy kő kövön ne maradjon benne, mert csúfot mert űzni a király személyéből.
Volt is nagy ijedelmük a gyöngyösieknek. Egymás sarkát taposta a király előtt a sok kegyelemkérő követség.
– Se irgalom, se kegyelem! – intette el őket maga elől a király. Szegény gyöngyösiek megint az öreg Bálinthoz fordultak segedelemért.
– A te szavadra hajlik a király – könyörögtek neki. – Ha te megkérleled, megkegyelmez a városnak.
Bálint mester nem is sokat kérette magát. Fölvette az ünneplő ruháját, és kiballagott a táborba. De alig lépett ki a város kapuján, mikor már hallotta a király szigorú szavát.
– Ne fáraszd magadat, Bálint barátom! Királyi szavamra fogadom, hogy nem teljesítem a kérésedet!
– Már én arról se tehetek, uram király – borult eléje az öreg. – Én még csak arra kérlek, úgy pusztítsd el ezt a várost, hogy kő kövön ne maradjon benne!
Mátyás nagyot nézett, aztán olyant kacagott, hogy egyszerre megvidámodtak bele a gyöngyösiek.
– No, Bálint mester, te szépen kifogtál rajtam! – emelte fel az öreget. – Ne félj, nem teszek most már semmi kárt a városotokban, csak a selyem cipót ne sajnáljátok többé tőlem!
Csaptak is a kibékülés örömére olyan lakomát, hogy belefáradt az evésbe a fekete sereg. S másnap olyan szekér aranyat küldött Mátyás a gyöngyösieknek, hogy még a kuckóba is jutott belőle. Akkor kerekedett szárnyra az a közmondás, hogy jó világ van Gyöngyösön, mert ott még a kutya is gyöngyösen jár.

(Források:

web: http://mek.niif.hu/00900/00976/00976.htm

Móra Ferenc (2005): Mondák és mesék. Ciceró Könyvstúdió, Budapest )

VISNUSÁRMÁN
Élt egyszer egy gazdag és hatalmas uralkodó. Amarasaktinak hívták. Nevét mindmáig megõrizték, mert a szegényekkel nagyon emberségesen bánt. Kincseskamrája tele volt ragyogó drágakövekkel, palotája fényárban úszott, és mindig szívesen adott azoknak, akik arra rászorultak. Rendkívül eszes és mûvelt király volt, a sorsa mindent megadott néki, amire ember csak vágyakozott. Szívét mégis nagy bánat emésztette, mert három szép fia olyan nehézfejû volt, hogy tanítómestereik nem mentek velük semmire. A hercegek nem akartak tanulni. Amikor a király meggyõzõdött arról, hogy fiait nem vonzzák a könyvek és a tanulmányok, magához hívatta tanácsadóit, és így szólt hozzájuk:
– Tudtok róla, hisz nem titok, hogy fiaim nem okos gyermekek, hogy nem szeretik a könyveket. Ezért szomorú az én szívem és nincs örömöm szép birodalmamban. Ötszáz tudós él itt az udvarban. Találjátok ki ti, hogyan világosítsam meg fiaim értelmét! Ez a parancsom számotokra, udvari tudósaim!
– Felség! – válaszolta egyik tanácsadó. – Mindenki úgy kezdi, hogy tizenkét esztendeig nyelvtant tanul. Ha ez már hiba nélkül bevésõdik tudatukba, Hanu törvénykönyve következik. Azután Csanakja könyvei az életbölcsességrõl, végül Vátszjájana szerelemkönyvei és egyebek. Miután a törvény és az életbölcsesség, majd a szerelem könyveit megtanulták, az ifjak elméje magától megvilágosodik.
Megszólalt a második tanácsadó.
– Uram, királyom! Rövid az élet! A nyelvtanulás nagyon sokáig tart. Írass egy nagyon rövid tankönyvet, amelybõl fiaidat tanítani lehet. ÉI itt városbirodalmadban egy pap, akit Visnusármánnak neveznek. Õ minden könyvet elolvasott nagy tudós, híre tiszteletet ébreszt alattvalóidban. Reá kellene bízni az ifjú hercegek nevelését. Biztos vagyok benne, hogy rövid idõ alatt nagy hatást tenne rájuk.
Mahila-Rópja város uralkodója e szavak hallatára új reményre ébredt, magához hívatta Vis-nusármánt, és így szólt hozzá:
– Nagy feladatot bízok rád! Az én kérésemre kell oktatnod fiaimat. Szeretném, ha bölcsességük nagyobb lenne minden más ember bölcsességénél. Ha ezt megvalósítod, száz birtoklevelet adományozok neked.
A tudós pap arca mozdulatlan maradt, és tiszteletteljesen válaszolta.
– Õszintén felelek, királyom. A tudást nem birtoklevélért adom. Kizárólag királyi szódért és kedvéért, tanításukat elvállalom, magammal viszem õket, és ha fél év alatt nem lesznek okosak és bölcsek, ne hívjanak engem többé tudós Visnusármánnak.
Az uralkodó és tanácsosai nagyon megörültek a csodálatos ígéretnek. Mindjárt felkészítették az útra a hercegeket és Visnusármánnal együtt még aznap útra keltek.
Visnusármán szétágazó nagy tudásával öt könyvet szerkesztett össze, melyeket a nagy tudomány törvénykönyveibõl alakított mesékké.
Az ifjakkal ezeket a meséket olvastatta – mulatságos és tanulságos tartalmuk miatt soha nem unták meg -, és fél esztendõ elteltével a hercegek valóban megismerték az életbölcsességet, megokosodtak, ahogyan tanító mesterük elõre megmondotta.
Ez idõtõl pedig a Pancsatantra, azaz Ötös Könyv, az életbölcsesség õsi tankönyve elterjedt egész Indiában és a fiatalság nevelésére szolgált, mert helyes a szólás:
Aki folyton ezt a könyvet forgatja és olvasgatja, Elkerüli a szenvedést, s nem sújt rá az ég haragja.

(Web: https://terebess.hu/keletkultinfo/pancsatantra1.html

Könyv: Schmidt József (ford.) (2010): Pancsatantra. Sudhana Könyvkiadó.)

A TIGRISSZELLEM
Indsong király idejében élt egy nagy hírû, tiszteletre méltó tudós, Szo Hoa Dannak hívták. Az ország minden könyvtárát áttanulmányozta, elsajátította Buddha titkos, õsi tanítását, és még a jövendõt is elõre látta. Felismerte azonban a földi javak értéktelenségét, otthagyta a világi életet, egy távoli vidéki helyre költözött, és ott gyermekeket meg ifjakat oktatott Buddha szent tanítására.
Egyszer, amikor ott állt a gyermekek között, hirtelen egy öreg bonc tûnt fel az ajtóban, szó nélkül belépett, mély meghajlással üdvözölte a tanítót, valamit mormogott, majd sarkon fordult, és ment is tovább. A tanító arcára nagy aggodalom és bánat ült. A gyermekek tanácstalanul nézték, majd megkérdezték, hogy mi bántja. Szo Hoa Dan mester ezt válaszolta:
– Az öreg bonc, aki itt járt, a közeli hegyekbõl jött, és egy vérengzõ tigris szándékát közölte velem. Azt mondta, hogy holnap lakodalmat tartanak itt a közelben. A tigris azért jön el a lakodalmas házhoz, hogy az éjszaka folyamán elragadja és felfalja a menyasszonyt. A násznép semmit sem tud a közelgõ veszedelemrõl, azért ülök itt ilyen aggódó, szomorú arccal.
Volt a tanítványok között egy rendkívül vakmerõ fiú, aki haragudott mesterére aggodalmaskodó természete miatt; most hirtelen a következõ kérdést tette fel a tanítónak:
– Mondd, mesterem, nem lehet elkerülni a veszélyt, ha az ember elõre tud róla? Nem lehet a násznépnek valamiféle segítséget adni, amely megmenti õket e veszedelemtõl?
Az öreg egy ideig gondolkodott, majd így válaszolt:
– Van egy megoldás, de olyan nehéz, hogy szinte kivihetetlen! Egy közönséges emberi lény nem tud ezzel a feladattal megbirkózni.
A tettre kész tanítvány tovább faggatta mesterét: mondja el, mi a megoldás.
– Van egy ritka értékû, szent könyv – fûzte tovább szavait a mester -, Buddha szent könyve. Kumkang-kjangnak* hívják. Aki e könyvet hibátlanul el tudja olvasni, az megmentheti a menyasszonyt, elháríthatja a veszedelmet. De ha csak egy hiba is becsúszik az olvasásba, megtörik a varázs, menthetetlen a menyasszony, és még talán az olvasó is odavész!
E szavak után a tanító elõhozta a híres, õsi, szent könyvet, és meghatottan az asztalra tette.
A vakmerõ fiút haraggal és keserûséggel töltötte el, hogy a tigris ilyen veszélyt zúdíthat a menyasszonyra. Megesküdött tehát, hogy megmenti a leányt:
– Ha a hegyek leomlanak, és a tenger kettéhasad, még akkor is megmentem! Ha nyomorúságos földi halandó vagyok is, egy porszem, egy semmiség, a szent könyvet mégis hibátlanul elolvasom, és minden erõmet latba vetem a szegény veszélyeztetett leány megmentésére!
Az öreg tanító beleegyezett. Hamarjában szerzett egy jól futó lovat, felültette rá a lelkes tanítványt, rácsapott ostorával a ló hátára, s a menyasszony távoli faluja felé indította. Öreg este lett már, amire megérkeztek oda.
A ló egy gazdag ember háza elõtt állt meg. Az emberek éppen nehéz ládákat cipeltek, a menyasszony hozományával: szép ruhákkal, értékes tárgyakkal és miegymással. Sok vendég gyûlt egybe, és sokan tolongtak a ház elõtt. A fiú csak nagy üggyel-bajjal vezette át lovát a tömegen. De végül is eljutott a ház kapujáig. Kiáltozására, hogy valami fontos hírt hozott, végre elõkerült a ház ura, aki azonban ugyancsak bosszankodott a zavarás miatt. Megtudván a fiútól, hogy nagy veszedelem vár a menyasszonyra, így kiáltott fel:
– Fiam, te úgy látszik, eszedet vesztetted! Hogyan beszélhetsz ilyen badarságot? Micsoda veszedelem fenyegethetné fiunk menyasszonyát?
– Pedig fenyegeti – válaszolta a fiú -, és ráadásul én egyedül menthetem meg õt ettõl! Ha hisztek nekem, megkísérlem, hogy megmentsem, csak az a fontos, hogy mindent úgy rendezzetek, ahogy én parancsolom!
A ház ura megijedt, és felhagyott a gúnyolódással. Olyan érzése támadt, mintha villámcsapás érte volna házát a derült égbõl, és a ház tüzet fogott, és lánggal égne. Bár eleinte nem hitt a fiúnak, mégis gondolkodóba ejtette a rossz hír, meg a fiú határozott beszéde. Aggódott házáért és családjáért. Kérte tehát az idegenbõl jött fiút, hogy segítse meg, és mindent megígért, csak hogy a menyasszony megmeneküljön.
A fiú ekkor úgy rendelkezett, hogy zárják be a menyasszonyt négy nyoszolyóleánnyal együtt egy szobába. Semmi módon, bármi történjék is, ne engedjék, hogy a menyasszony kitegye onnan a lábát. Õ maga a verandán ült le, és egy nagy gyertyát tett maga elé. Meggyújtotta, és hangosan, egybefüggõen olvasni kezdte a szent könyvet.
Alighogy a vendégek a közelgõ veszedelemrõl értesültek, szétszaladtak, és bezárkóztak házaikba.
Az éjjeliõr harmadik kiáltásakor hirtelen szörnyû tigrisüvöltés hallatszott a ház elõtt. Olyan erõs volt ez az üvöltés, mintha a menny dörögne. Az ablakon át látták, hogy egy öreg, hatalmas termetû tigris veti át magát a kerítésen, körbe fut a ház udvarán, és ott áll meg, annak a szobának az ablaka elõtt, amelyben a menyasszony rejtõzött. Oda akart betörni. Fel is ugrott néhányszor az ablakpárkányra, azonban meghallotta Buddha szent szavait, és elhagyta az ereje. Egyre jobban gyengült, és végül vicsorogva húzódott vissza a ház udvarába. A ház lakói elsápadtak az ijedelemtõl, egyikük sem mert megszólalni, egy árva szót sem bírtak elrebegni. Szinte megbénultak rémületükben. Csak a tanítvány nem vesztette el nyugalmát, és tovább olvasta fennhangon a szent könyvet. Még csak meg sem remegett a hangja, bármennyire félt is.
A tigris megint nekiveselkedett. Ezúttal az ajtónál próbálkozott. Mindenáron be akart rontani a menyasszonyhoz. De mintha a leányt is valami titkos erõ hajtaná, felugrott, kitépte magát a leányok gyûrûjébõl, és az ajtóhoz rohant, támadója elé akarta vetni magát. A leányok alig bírták visszatartani. A tigris ismét erejét vesztette, visszazuhant a földre, az ajtó elé. Hamarosan harmadszor is nekirugaszkodott, most megint az ablaknak ugrott; ám Buddha szavai ostorként csaptak reá, és megint elapadt az ereje. Így tartott ez, ki tudja, meddig. Valahányszor a tigris nekirugaszkodott, a menyasszony megszállottként az ajtó felé rohant, hogy feltépje, és kiszaladjon az éjszakába. De a leányok lefogták vergõdõ társukat. A tigris egyre dühödtebben üvöltött, de az ajtó meg a ház állta a támadást.
Sokszor lódult neki az ajtónak, de a fiú csak egyre olvasott. Amikor a könyv végére ért, és az utolsót lapozta, és az utolsó szót is elolvasta, kelet felõl már derengett az ég alja, az éjszakának is végére jutottak. Pirkadáskor a tigris eltûnt, nem látta többé senki sem. Üvöltését sem hallották azóta. A menyasszony ájultan roskadt össze a kimerültségtõl. Friss vízért szaladtak, és nagy nehezen eszméletre térítették. A falubeli emberek varázslatnak tartották a dolgot, és úgy emlékeztek vissza rá, mint valami rossz álomra. A ház lakói azonban jól tudták, hogy több volt ez rossz álomnál. Igen megköszönték a fiú segítségét, olyan nagy tisztelettel, mintha maga is jó szellem vagy Buddha tanítványa volna. A ház ura végül száz aranyat nyújtott át a fiúnak, de a fiú nem fogadta el az ajándékot: megelégedett az örömmel, hogy megmentette egy ember életét. Felszállt a lovára, és visszatért öreg mesteréhez.
A tanító ezzel fogadta:
– Teljesítetted veszélyes és nehéz feladatodat, dicséretet érdemelsz ezért, de megmondom azt is, hogy háromszor elvétetted az olvasást!
– Az lehetetlen! – kiáltott a tanítvány méltatlankodva -, mindent úgy olvastam, ahogy a könyvben írva volt!
Az öreg nem jött ki a sodrából, és elmondta, honnan tud a történtekrõl:
– Ugyanaz a bonc járt itt nálam, aki a tigris tervét elárulta, és így szólt: „Köszönöm, hogy megmentetted egy ember életét, de a tigris háromszor majdnem bejutott a házba, mert három hiba csúszott az olvasásba!” Gondolj csak vissza, fiam, melyik szónál tartottál, amikor a tigris az ajtónak támadt.
A tanítvány elõvette a szent könyvet, megnézte, és visszaemlékezett, hogy hol tartott az olvasásban, amikor a tigris üvöltve nekirohant a háznak; mestere valóban igazat állított: olvasás közben tudatlanságból rosszul mondott három szót. Belátta hibáit, kigyógyult elbizakodottságából, és még alázatosabban mélyedt el Buddha szent tanaiban.
Mindannyian, akik az öreg mestertõl tanultak, egyaránt belátták, milyen ereje van a szavaknak, és milyen nagy segítséget nyújthat e szavak tudása.

Források: Web: https://terebess.hu/keletkultinfo/ozvegy1.html

Könyv: Voight Vilmos (1966): A HÁROM ÖZVEGY MINISZTER. Európa Könyvkiadó, Budapest.

 

MIÉRT ÖLTE LE ZENG SHET A DISZNÓT?
Zeng Shen tanítómester volt. Egyszer a felesége a piacra indult, de nehezen tudott kimenni az ajtón, mert a fia sírt, könyörgött, hogy vigye magával.
– Maradj veszteg! – kiáltott rá az anya. – Amikor hazajövök, levágjuk neked a disznót.
A gyerek megnyugodott, az asszony elment. Amikor hazaért a picról, látta, hogy Zeng Shen disznóvágáshoz készülõdik. Rákiáltott:
– Mit csinálsz, jó uram? Nem gondoltam én azt komolyan, hogy disznót vágunk! Csak azért mondtam, hogy a gyerek veszteg maradjon.
– Hogyan képzeled így becsapni a gyereket? – kérdezte Zeng Shen. – A kisgyerek tudatlan, mindenben a felnőtteket utánozza. Ha becsapod a gyereket, hazugságra tanítod. Ha becsapod a gyereket, a gyerek többé nem fog bízni bennen, márpedig úgy lehetetlen tisztességgel felnevelni, szépre, jóra igazra tanítani.
Azzal Zeng Shet leszúrta a disznót…

(web: https://mek.oszk.hu/00200/00225/00225.htm

Striker Judit (ford.) (1981.): Chinese Ancient Fables. Foreign Languages Press, Beijing, China.)