Az orr, a mesék, a tanulás + 11 érzékszervfejlesztő ötlet

Volt olyan diszlexiásnak minősített tanítványom, aki végül az „orrával tanult meg olvasni”, úgy hogy minden betűt másféle illatú anyagból készítettünk el, és az illatok alapján sikerült megjegyeznie őket. Volt, amit megsütöttünk (és megettünk), volt, amit kivágtunk papírból vagy textilből, vagy fonalból formáztuk meg, utólag szagosítva az alapanyagokat. Narancs az N, rózsa az R, citrom a C stb. (Az egész ötlet onnan jött, hogy eleinte cifrábbnál cifrábbakat mondott a betűkre, és mindig szagokat kapcsolt hozzájuk. Ráadásul minden betű büdös volt. Az F pl. f… szagú. Ezért kezdtünk el az érzékszervek közül az orral dolgozni.)

Jelen jegyzetben az orr, és a szaglás lesz ugyan a középpontban, de ha akarjuk, mi (szülők vagy pedagógusok) és a gyerekeink lehetünk a főszereplők.

Az orrot a mondókák csodálatos nyelve: szuszogó, szörtyögő, szippantó, kiskapu, olajoskanna, jeget vágó fejszécske, kilincs, kapukulcs és még tucatnyi néven emlegeti.

Mindenki másfelé tartja. Rigócsőr feleségeként elhíresült királykisasszony ostobán fennhordja, míg a bölcs öregasszonyok esetében lefelé áll: Egyeseknél akkora, hogy a térdét, másoknál a földet a veri.

Az orr, néhány különleges mesebeli lény (pl. ördög, Baba Jaga) esetében annyira kifinomult, hogy messziről megérzik az ember (idegen, orosz stb.) szagot.

Az orr sokaknál életmentő, ki lehet vele szagolni a veszélyt, még akkor is, ha a sárkány felesége így fenyegetőzik: „Mert úgy tudjátok meg – mondotta a másik két asszonynak -, hogy még ma körtefává változom, s olyan szagos körte terem rajtam, hogy hetvenhét mérföldről is megérzik a szagát, s aki abból eszik, szörnyű halálnak halálával hal meg.”

A jól működő orr, segítő iránytűként szolgálhat a látható és láthatatlan világban. Az orral érezhetjük a szabadság mámorító illatát, az ördög kénköves, vagy a hazugság rothadó bűzét. Lehet „jó orrunk”, „foghatunk szagot”, „mehetünk az orrunk után” és „megláthatjuk a másik orra hegyén, ha az nem mond igazat.”

Ha több érzékszervvel fogadjuk be az információt, eredményesebbek lehetünk a tanulásban. Szaglószervünk figyelemreméltó teljesítményekre képes. Az orrüreg tetejét bélelő nedves szaglóhám felett 12 millió szagérzékelő sejt ül, ezek tízezer (10000!) szagot képesek megkülönböztetni.

Rajtunk múlik, hogy az orrunk vezet, vagy az orrunknál fogva vezetnek.

11 ÉRZÉKSZERVFEJLESZTŐ ÖTLET

  1. Tudatosítsuk az orr helyét a testünkön mondókákkal, érintéssel! (Mondókák alább!)
  2. Szimatoljunk és szimatoltassunk meg mindent a gyerekekkel! Kérdezzük meg, melyik illat a jó, melyik a rossz? (Lesznek meglepetések.)
  3. Találjuk ki bekötött szemmel, minek az illata! Ételek, vegyi anyagok (fogkrém, tisztítószerek), fűszerek, virágok stb.
  4. Süssünk-főzzünk, és közben szimatoljunk meg az összes alapanyagot!
  5. Keressük meg a büdös helyeket a lakásban, házban, intézményben (óvoda, iskola), városban, faluban!
  6. Keressük meg a jó illatú helyeket a lakásban, házban, intézményben (óvoda, iskola), városban, faluban!
  7. Készítsünk illatpárnát, olyan alapanyagokból, amelyeknek illata a gyerek számára a legkellemesebb!
  8. Meséljünk meséket, amelyekben fontos szerepet játszik az orr, a szaglás, az illatok! (Mesék alább!)
  9. Tegyünk fel találós kérdéseket az orról! (Találós kérdések…)
  10. Nagyobbakkal játszunk mit jelent a szólás, közmondás játékot! (Szólások, közmondások alább!)
  11. A mondókák nyelvén az orr: szuszogó, szörtyögő, szippantó, kiskapu, olajoskanna, jeget vágó fejszécske, kilincs, kapukulcs. Rajzoljuk le ezeket az emberi fejben elhelyezve! Keressünk új képeket!

+ Csak szülő-gyerek beszélgetés: kinek szereted az illatát? Kinek nem? (A kisfiam visszakérdezett: azt akarod tudni, ki a büdös?)

 

 

MESÉK

Az első mese a sült hal illatáról, a második az illatozó keresztről szól. A harmadikban olyan erős a rózsa illata, hogy a legény elaszik tőle. A negyedikben a lakodalmi ételek hívogató illata a kezdete minden bonyodalomnak, az utolsó előtti történetben az aranykígyó szaga ürügy a pusztításra. Az utolsó mese a rosszul működő érzékszervek, a téves érzékelés következményeiről szól.

Sült hal illata, pénz csörgése

JAPÁN MESE

Egy városka szélén két ember élt egymás szomszédságában: a szegény foltozóvarga meg a gazdag kalmár. A varga egész nap foltozott, kopácsolt, mégsem tudott zöld ágra vergődni, még kenyérre is szűkösen telt neki. A kalmár meg gazdag volt, nem látott szükséget semmiben. Sült halat árult, abból gazdagodott meg. Egész nap sütötte a halat, gyűlt rá a nép, jól meg fizették. A szegény varga, akinek puszta kenyér volt az ebédje, kimódolta, hogyan csaphatja be az éhségét. Déltájban elővette a kenyerét, odaült a szomszéd kerítése tövébe, tört egy darabkát a kenyérből, és szippantott hozzá egy jót a sült hal illatából. Egy falat kenyér, egy szippantás sülthal-illat – úgy érezte a végén, amikor elfogyott a kenyere, hogy jóízű halat is evett a kenyérhez. Így ebédelgetett jó ideig. Egy nap aztán észrevette a fukar kalmár a szegény varga mesterkedését. Megállt a kerítés előtt, és átkiáltott a vargának:

  • Hallod-e! Azt hiszed, hogy ingyen adom a halam illatát? A sült halért pénzt adnak az emberek, hát az illatáért is pénz jár! Minden ebéd után tíz rézpénzt fizetsz eztán, ha nem, börtönbe csukatlak!

Nem szólt a varga semmit, hanem befordult a házba, és beletett egy kis bögrébe néhány rézpénzt.

Visszament a kalmárhoz, és csörgetni kezdte előtte a bögrébe dobott pénzeket. Csörgette egy darabig, aztán így szólt:

  • Most már aztán, kalmár uram, nem tartozom semmivel!

Megmérgesedett a kalmár, majd megpukkadt dühében.

  • Hogyne tartoznál, te akasztófavirág! Dehogyisnem tartozol!
  • De hiszen fizettem!
  • Fizettél? Nekem? Mikor?
  • Sült hal illatáért rézpénz csörgése a fizetség! Igaz, az én orrom többet kapott, mint a te füled. Ezért, ha úgy gondolod, hogy még adósod vagyok, csörgethetem tovább is.

A kapzsi kalmár megértette, hogy bolonddá tették. Nem kért többet a pénzcsörgésből. Szégyenkezve visszakullogott a boltjába.

 

Az illatozó kereszt

MAGYAR LEGENDAMESE

No ez úgy vót. majd elmondom én neked. Hogy Medzsugorjéban jártunk, oszt elvittük mink ezt a keresztet Medzsugorjéba. A búcsús keresztet. Addig nem vót úgy a becsülete annak a keresztnek. Szóval még nem jártunk így külföldekre, nem vettük észre az Istennek a nagy csodáját, nem láttunk csodát addig, hát hittünk, de nem tökéletesen. A sekrestyébe vót az csak betéve egy sarokba. Oszt amikor kívül a templomon körül lement a körmenet, akkor kivitték, oszt akkor utána újbúl betették a szekrény sarokba. Oszt akkor utána elmentünk búcsúra Hont-Csitárba. Mikor Hont-Csitárbúl hazagyüttünk mán én akkor én azt a keresztet nagyon értékeltem, meg hallottam egy prédikációt. Azt prédikálta pap, hogy mikor az úrjézust az oltáriszentségbe addig az angyalok imádják mindaddig, míg valaki be nem megy a templomba. De mikor egyik is belép a templomba. akkor az angyalok átadják annak, és az embernek költ imádni az Úrjézust. Hallottam én eztet. Akkor mikor én viszem be. viszem én a keresztet – Hont-Csitárbúl gyüttem haza -, énnekem olyan gondolatom gyütt: „Istenem, ezt a keresztet én valahova leteszem a templomba! Én ezt nem teszem oda, ahol söprű van a sarokba.” Ez így történt, ahogy ez a gondolat van. Én, mondom, nem tudtam hova betenni, hanem ahogy mutattam is a Jézus Szíve-oltárt, ott balra-e, így odatámasztottam az oltárnak. Hát ugye Medzsugorjéban mán az isteni illatot, a Szűzanyát má aztat éreztünk ott illatot, Medzsugorjéba. Előtte nem is éreztünk ilyet. Medzsugorjéba otten éreztünk. Na, akkor megyek én egy vasárnap reggel a templomba. „Istenem, mondom, megijedtem. Jaj, Istenem, mondom, senki nincs a templomba, mondom, az angyalok má most nem imádják az úrjézust, mondom, most má egyedül vagyok!” Olyan gondolatom támadt: „elmegyek, megcsókolom a Jézuskát”. Megyek a Jézuskát csókolni: illat. megcsap az illat. Úgy meglepődtem, nagyon megijedtem. Megyek be, az atyának mondom: -Atya, gyüjjön csak ki! Most nem tudom, én képzelődök-e, maga érzi-e az illatot? – Érzem. Érzem, Teréz! – olyan öreg pap vót. – Érzem, érzem. Hát ez így ment nem is tudom, meddig. Több éven keresztül. A sebek helyei illatoztak. És akkor én is a töviskoronát, a másik kezit is, lábát is, és az oldalseb, a szívtől, amit lándzsával átdöftek, az illatozott. És az mindig, de csak egy levegővétel. Mikor hajoltál oda megcsókolni, akkor megcsapott, utána hiába szaglásztál, többet nem. Egy levegővételre, egy pillanatra érezted – de ez éveken keresztül. Olyan egy erős illat vót, hogy! De az csak mint egy szemvillanás.

Magyar Zoltán A herencsényi mesemondó – Balassi Kiadó Budapest – 2004

Gyöngyike

MAGYAR MESE

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egyszer egy csúnya vén boszorkány. Ez a boszorkány egyszer kiment a mezőre, s amint ott mendegélt, egy gyöngyszemet talált a fűben. Fölveszi a gyöngyöt, hazaviszi, de mire hazaért, a kicsi gyöngyszemből akkora lett, mint egy tojás.

Csudálkozott ezen a boszorkány, még az ördöngös eszével sem tudta elgondolni, hogy s mint lehetett ez. Betette a gyöngyöt az almáriomba,* s várta, hátha még nagyobbra növekedik. Hiszen csakugyan nagyobbra is növekedett, mert egy óra, kettő sem telt belé, egyszerre csak kipattant a gyöngyből egy gyönyörűséges kis leányka. Örült a boszorkány, a kisleányt elnevezte Gyöngyikének, úgy tartotta, nevelte, mintha az övé lett volna. De nem igaz szeretetből tette ezt, egyébre gondolt az ő hitvány lelkével. Arra gondolt, hogy ha majd szép nagy leánnyá serdül Gyöngyike, vérét ereszti, s a vérével megfiatalítja magát.

Telt-múlt az idő, Gyöngyikéből szép nagy leány lett, a boszorkány el is határozta, hogy még ad neki egy esztendőt, akkor aztán megöli. Történt egyszer, hogy Gyöngyike a patakra ment vízért, s éppen akkor ment arra egy vadászlegény. Ennek erősen megtetszett Gyöngyike, de még Gyöngyikének is a vadászlegény.

Szépen hazasétáltak, s ott a legény a boszorkánytól megkérte a Gyöngyike kezét.

– Hej, fiam – mondotta a boszorkány -, nagy ára van ennek a leánynak! Hozz nekem tíz mázsa aranyat, akkor viheted Isten hírével.

Elszontyolodott a szegény vadászlegény, soha az egész nemzetségének sem volt egy font* aranya sem, nemhogy tíz mázsa lett volna. Elment nagy búsan, ment, mendegélt keresztül a mezőn, be az erdőbe, maga sem tudta szegény, hogy merre jár. Amint az erdőben bolyongana, egyszerre csak a keze hátára röppen egy aranyszínű bogár. Nézi, nézi a legény a bogarat, s felsóhajt keservesen:

– Hej, Istenem, Istenem, még ennek a hitvány bogárkának is aranyos a teste!

Megszólal a bogár:

– Ne búsulj, te szegény vadászlegény, tudom én, mi a bajod. Tíz mázsa aranyra van szükséged, anélkül nem adják neked Gyöngyikét. Majd hozok én neked.

Majd megszakadt a legénynek a szíve a nagy búbánattól, de mégis kacagott, hogy kacagásától zengett az erdő.

– Jól van, jól – mondotta a bogárka -, csak kacagj, mindjárt meglátod, hogy nem tréfa az én beszédem. Eredj, ülj le annak a pataknak a partjára, és várakozz reám.

A bogárka elrepült, a legény meg leült a patak partjára. Hát egyszerre csak, halljatok csudát, annyi aranyhátú bogár jő a patak felé, hogy sárgállott, ragyogott a föld, az a tenger sok bogár húzott, vonszolt tíz nagy aranyrudat: minden rúd egy mázsa volt. Szépen a patak partjára vitték, s a patakba bele hengerítették, nehogy valaki más meglássa, míg a legény szekerek után lát.

A szeme-szája tátva maradt a legénynek, meg sem tudta köszönni a bogárkáknak az aranyat; de azok nem is várták a köszönést, nagy zümmögéssel, zummogással elszállottak. Aközben beesteledett, s a legény lefeküdt a patak partjára. Gondolta, éjjel úgysem talál szekeret, majd reggel bemegy a faluba, s hoz onnét százat is. Hanem amint elaludott, odament a boszorkány, meglátja a tíz aranyrudat a patakban, fogja magát, s hétféle fűnek a levét a patakba csöppenti, attól a tíz arany rúd szerteszéjjel mállott, s mind rátapadt a halak hasára.

Fölébred reggel a legény, keresi az aranyrudakat, nem látja sehol, nézi a halakat, s hát azoknak a hasa csupa színarany. Hej, mérgelődik a legény, megfog egy halat, rákiált szörnyű haraggal:

– Hogy mertétek az én aranyomat ellopni?!

Megszólal a hal:

– Ne bánts, te vadászlegény, nem loptuk el mi a te aranyadat, az a vén boszorkány kente a hasunkra. De ne búsulj, majd nagy segítségedre leszünk mi neked. Én a halak királyának a fia vagyok, s ha valamit akarsz, gyere ide, szólj nekem.

Mit volt mit nem tenni a vadászlegénynek, eleresztette a halat, úgysem vehette tőlük vissza a sok aranyat: visszament nagy búsan a boszorkányhoz, s mondta:

– Na, öreganyám, amit kívánt, megcselekedtem, volt tíz mázsa aranyam, de valaki a halak hasára kente.

A vén boszorkány úgy tett, mintha szánná, sajnálná a vadászlegényt, s mondta:

– Hiszen azért ne búsulj, fiam. Ha az aranyat nem tudtad elhozni, próbálj egyebet. Ennek előtte ötszáz esztendővel a patakba ejtettem egy gyöngyszemet, hogyha azt megtalálod s idehozod, neked adom Gyöngyikét.

Megy a legény egyenest az erdőbe, ottan is a patak partjára, szólítja a halkirályfit, mondja neki, hogy mit akar a boszorkány.

– Hiszen ha csakugyan a patakba ejtette – mondotta a halkirályfi -, akkor ne búsulj, mert én mindjárt előkerestetem.

Egyszeriben szólott a halaknak, s még egy óra sem telt bele, hozták a gyöngyöt, pedig a víz fenekéről már egy ölnyire süppedt volt lefelé.

Örült a vadászlegény, de mennyire örült! Szaladva szaladott keresztül az erdőn, hanem honnét, honnét nem, elejébe toppan egy leány, s megszólítja:

– Hallod-e, te vadászlegény, fűzd zsinórra azt a gyöngyöt, dugd el a kebeledbe, s aztán vigyázz, nehogy valahol az úton meglepjen az álom, mert ellopják a gyöngyödet!

Egyebet egy szót sem szólt a leány, s eltűnt a legény szeme elől. A vadászlegény meg is fogadta a leány tanácsát, zsinórra fűzte a gyöngyöt, s kebelébe dugta. De a vén boszorkány bagoly képében ott ült egy fán, s jól látta, hogy mit csinál a legény. Nagy hirtelenséggel egy gyönyörű szép rózsafát teremtett az út közepére, ahol a legénynek el kellett mennie, s annak a rózsafának a szagától úgy elálmosodott a legény, hogy nem tudott továbbmenni. Leheveredett egy fa alá, s elaludott. Mire felébredett, híre-pora sem volt a gyöngynek: kivette kebléből a boszorkány.

Hej, uramteremtőm, búsult szörnyen a szegény vadászlegény, most már igazán nem tudta, hogy mit csináljon. Megy, mendegél az erdőn s hát megint csak elejébe toppan az a leány, aki elébb a jó tanácsot adta.

– Búsulsz, ugye, vadászlegény?

– Ó, hogyne búsulnék, ellopták a gyöngyöt a kebelemből.

– Tudtam én azt, hanem ahogy történt, úgy történt, most már ne évelődj* a gyöngy miatt, hanem fuss, amint a lábad elbírja, Gyöngyikéhez, mert tudd meg, hogy az a vén boszorkány neki nem édesanyja, s éppen most gyülekeznek nála a többi boszorkányok, hogy vérét vegyék, s a vérével magukat megfiatalítsák.

Hej, szaladt a szegény vadászlegény árkon-bokron át, s hát csakugyan, mikor az udvarra ért, éppen közrefogták a boszorkányok Gyöngyikét, köszörülték a kést, hogy vérét eresszék. De a vadászlegény is kirántotta a kardját, nem nézte, hogy kit vág, merre vág: aki el nem futott, azt mind levágta. Akkor szépen megfogta a kezét Gyöngyikének, elvezette az erdőbe, az ő kicsi házába, megesküdtek, s még ma is élnek, hogyha meg nem haltak.

 

 

A róka meg a farkas a lakodalomban

MAGYAR MESE

Egyszer lakodalom volt a faluban. A róka megérezte a szagot, s gondolta, jó volna belopózni oda. Rábeszélte a farkast, hogy menjenek el ők is a lakodalomba.

– Menjünk – azt mondja a farkas -, de attól félek, hogy megbánjuk.

– Ne félj semmit, csak gyere velem!

Bementek az udvarba. A vendégek mind bent ültek a szobában. Azt mondja a róka:

– Te csak húzódj meg itt, farkas koma, s szimatold ki, hogy hova menjünk.

A róka bement a tornácra. Gondolja magában: ,,Előbb bemegyek a kamrába!”

Megnyitja a kamraajtót, hát látja, hogy nincs ott senki, s ott a sok bor meg a sok pálinka, a

sok sütemény. Volt ott sok kürtőskalács, pánkó (más néven fánk), minden. Gondolja a róka:,,Ide jó lesz behúzódni!”

Hívja a farkas komáját is. Akkor veszi észre a róka, hogy van egy jó fazék töltött káposzta is.

Gondolja magában:,, Ezt lesz jó megkóstolni legelőbb!”

Nekiestek a káposztának, s eszik. Aztán ették a kalácsot, a kürtőst, a pánkót. Azt mondja a farkas:

– Hallod-e róka koma, jó lenne valamit inni is.

Csapra ütöttek egy nagy hordót, s nekifogtak az ivásnak. Hát mikor már sokat ittak, berúgtak, nekikezdtek dudorászni. Egyik jobban ordított, mint a másik. De a rókának mégis volt annyi esze, ha be is volt rúgva, hogy a küszöb alatt vájjon egy lyukat, hogy ott ki tudjon bújni, ha veszedelembe jut.

Benn a vendégek a levest megették. Megy a szakácsné, hogy tálalja a káposztát. Szinte meghalt ijedtében, mikor benyit a kamrába. Szalad be a vendégekhez, hogy milyen nagy baj van. Azok nem akartak neki hinni, de mégis egypáran kimentek. Mire kimentek, a róka már kibújt a lyukon, s elfutott, de a farkast úgy elverték, hogy csak úgy zörgött a csontja. Alig tudott kivánszorogni a kamrából.

A róka szaladt, szaladt, éppen a faluvégre, lefeküdt egy csomó pozdorjára, s elaludt. Egyszer arra ébred, hogy nagyon lökdösi valami. Felnyitja a szemét nagy álmosan, nézi, hogy ki az. Hát a komája volt. De alig tudott menni, úgy helyben hagyták.

Könyörög a farkas a rókának, hogy vegye fel a hátára.

– Hogy vegyelek fel, mikor az én csontom, ládd, kívül lóg a bőrömön – azzal rámutatott a pozdorjára -, vegyél inkább te fel, s vigyél.

A bolond farkasnak csak ennyi esze volt, hogy felvette. Elindult, s vitte a hátán. A róka csak vigyorgott magában. Elkezdte mondogatni:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

Azt mondja a farkas:

– Mit pusmogsz te, róka koma?

– Jaj, kedves komám, azt mondom, hogy veretlen viszen vertet, veretlen viszen vertet.

– Na, jól van, azt hittem, hogy egyebet beszélsz.

A róka megint csak elkezdi:

– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.

A farkas most már megértette, hogy mit mond a róka, de már akkor jó messzire elvitte. Megharagudott, ledobta a hátáról. A róka nekiiramodott s hazaszaladt. Ha a róka el nem szaladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.

Gyöngyszín Ilona

MAGYAR MESE

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon túl, még a hármas üveghegyen is túl, volt egyszer egy király, s annak egy fia még egy leánya. A fiút Leányszín Bálintnak hívták, mert olyan patyolatarca volt, mint egy leánynak, a leányt meg Gyöngyszín Ilonának, mert ékes gyöngynél ékesebb volt. No de azt emberi szó nem tudja kimondani, mennyire szerette a királyfi a húgát. Ha lehet vala, mindig vele lett volna, nem is ment országot-világot látni, mint más királyfi, csak hogy minél többet láthassa a húgát. De hiába, minden órában mégsem lehettek együtt. Egyszer aztán a királyfi kihirdettette az egész országban, hogy valahány arcképpingáló* van, jöjjön mind az udvarba, fössék le a királykisasszonyt, amelyik legjobban eltalálja, annak a képét majd mindig magával hordja, hogy akárhol járjon-keljen a föld kerekén, mindenütt gyönyörködhessék Gyöngyszín Ilonában.

Hát jöttek is a képpingálók, festettek szebbnél szebb képeket, de a királyfinak egy sem tetszett, valamennyi képnél szebb volt, ékesebb volt az ő húga.

– Van-e még képpingáló az országban? – kérdezte a királyfi.

– Van még egy öreg – mondták -, el is indult, de nem tudott lépést tartani velünk.

Két-három nap múlva csakugyan megérkezett az öreg képpingáló is, s ez aztán lepingálta Gyöngyszín Ilonát a maga igaz valóságában. De adott is a királyfi az öregnek temérdek aranyat, a többieknek is urasan megfizette a fáradságát, aztán a képet a kebelébe dugta, s akármerre járt, elé-elévette s gyönyörködött benne.

Telt-múlt az idő, egyszer a királyfi kiment a tenger partjára, s amint ott sétált fel s alá, elővette a képet, nézte, csudálta, meg-megcsókolta. Hanem, Uram Jézus, mi történt! Amint a képet nézegette, hirtelen nagy fergeteg kerekedett, kikapta kezéből a képet, s vitte, ragadta a tenger fölött, s valahol a közepén beledobta.

Hej, édes Istenem, búsult a királyfi, majd megölte a búbánat, mert többet olyan képet az öreg képpingáló sem tudott festeni, az elsőt pedig nem találták, ámbátor ahány hajós s halászember volt az országban, mind a tengerre szállott, s keresték a képet. No, azt ugyan kereshették, mert mikor a fergeteg a tengerbe röpítette a képet, éppen ott halászott az ánglius* király hat halásza, azon a helyen, ahol a kép a tengerbe esett, kifogták s hazavitték a királynak. De bezzeg nem kérdezte a király a halászoktól, fogtak-e halat, nem-e, ahogy rátekintett a képre, a szava is elállott a nagy csudálkozástól, mert világéletében még nem látott olyan gyönyörűséges szép leányt, mint amilyet az a kép mutatott. E pillanattól fogvást nem volt nyugodalma, éjjel-nappal azon tűnődött, hol, merre lakozhatik az a leány. Összehívatta az ország bölcseit, hátha azok meg tudnák mondani. Azt mondta nekik:

– Üljetek le egy szobába, s addig onnét ki ne jöjjetek, míg valamit ki nem találtok!

Tanakodtak a bölcsek, törték a fejüket, de bizony ki nem találták, hol s merre lehet az a leány. Mikor már három nap s három éjjel tanakodtak, azt mondta a legöregebb:

– Tanakodhatunk ezer esztendeig, nem lesz annak látszatja. Mondjuk a királynak: hívja meg az udvarába a világon ahány királyfi s herceg vagyon, mikor aztán asztalnál ülnek, adassa a képet kézről kézre. Amelyik ismeri azt a leányt, annak bizonyosan kicsordul a könny a szeméből, ha rátekint a képre, ettől aztán megtudhatja, ki s mi, hol s merre lakozik az a leány.

Mind helyesnek találták ezt a tanácsot, elé is mondották a királynak, az is helyesnek találta, s még aznap küldötte a kengyelfutóit a világ minden tájékára, hogy hívják meg a királyfikat s hercegeket az ő udvarába, merthogy nála hetedhét országra szóló nagy vendégség lészen. No, jött is annyi vendég, hogy csak úgy nyüzsögtek a palotában. Eljött Leányszín Bálint is. Amint asztalhoz ültek, a király elővette a képet, mutatta a szomszédjának, az meg továbbadta, ment a kép kézről kézre, de lassan, mert mindegyik megcsudálta. Elkerül a kép Leányszín Bálinthoz is, rátekint, s hát uramteremtőm, abban a pillanatban kicsordul a könny a szeméből.

Hiszen egyéb sem kellett a királynak! Fölkelt a helyéről, odament Bálinthoz.

– Ugye, te ismered, akit ez a kép ábrázol?

– Ó, hogyne ismerném, hiszen én vesztettem el! A húgom képe ez!

– Bizony, ha a húgod képe, ő lesz az én feleségem! Vidd el az én képemet, s ha megtetszik neki: ásó, kapa s a nagyharang válasszon el minket.

Örült is, nem is ezen Leányszín Bálint. Örült annak, hogy az ánglius királlyal keveredik atyafiságba, de búsult, hogy azután majd ritkán látja a húgát. Hanem hazavitte az ánglius király képét, vitte az üzenetet is, s Gyöngyszín Ilona úgy találta megnézni a képet, hogy azt mondta:

– Jaj, lelkem, bátyám, itt hagylak téged, felesége leszek az ánglius királynak.

– Hát légy a felesége – mondotta Bálint -, csak küldd vissza a képedet, hogy lássalak mindig.

Még aznap aranypecsétes levelet írtak az ánglius királynak, hogy induljon Gyöngyszín Ilona elébe, várja az országa határán, mert ők útnak indítják a mátkáját. S csakugyan, két-három nap hogy eltelék, aranyos hintóba ültették a királykisasszonyt, előtte, utána egy sereg hintó s lovas katona. A királykisasszony hintajában csak a vén dajka ült, merthogy nem tudott megválni tőle, pedig hej, mit főzött-forralt magában a vén boszorkány! Volt neki egy leánya, olyan fekete, mint egy cigány, s ezt előreküldötte, hogy csak várakozzék a tenger partján, oda éppen sötét este érnek, ő majd a királykisasszonyt a tengerbe löki, s helyébe a leányát ülteti.

No, ezt jól kifundálta adta gonosz lelke! Csakugyan sötét este értek a tenger partjára, s ahogy a vén boszorkány megpillantotta a leányát, hirtelen a tengerbe lökte a királykisasszonyt, a leányát a helyébe ültette, s úgy mentek tovább. Senki lélek nem látta ezt, csak egyedül a jó Isten. Bezzeg volt szörnyülködés, álmélkodás, mikor az ország határán találkoztak az ánglius királlyal, s Gyöngyszín Ilona helyett egy fekete képű leány szállott ki a hintóból. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király.

– Kit s mit hoztatok nekem?! Ez nem Gyöngyszín Ilona! Megállj, Leányszín Bálint! Megcsaltál, de ezt még megkeserülöd!

Az udvarbeli népek s a katonák mennyre-földre esküdöztek, hogy ők Gyöngyszín Ilonával indultak el, talán csak megfeketedett a képe a naptól. Elősompolygott erre a vén boszorkány is, s mondta:

– Csókolom a kezét-lábát, felséges királyom, igazat beszélnek az emberek. Bezzeg hogy megfeketedett a királykisasszony arca. Eleget mondtam, hogy ne nézzen ki a hintó ablakán, mindegyre kikukucskált. De ne búsuljon, felséges királyom, visszajő a színe Gyöngyszín Ilonának, csak a napra ne eressze.

Hitte is, nem is a király ezt a beszédet, de hát gondolta magában, ha már így van, legyen így, hazavitte a boszorkány leányát, s megesküdött vele.

Hát a szegény Gyöngyszín Ilonával mi történt? Gyöngyszín Ilonával bizony az történt, hogy amint a vén boszorkány a tengerbe dobta, aranykígyó lett belőle, továbbúszott a tengerben, s másnap délben kiment a tenger partjára, ott a jó meleg fövénybe belefeküdt, s a napon sütkérezett. Éppen akkor talált arra járni hat ánglius diák, meglátták az aranykígyót, megfogták, s azt határozták, hogy elviszik a királynak, az bizonyosan örül majd az aranykígyónak, mert olyat még a király is aligha látott világéletében. De alighogy elindultak, megszólalt az aranykígyó:

– Csak vigyetek, vigyetek a királyhoz, de nehogy pénzt fogadjatok el érettem; kenyérnél meg sajtnál egyebet ne kérjetek.

Fölmennek a diákok a palotába, mutatják az aranykígyót a királynak, az meg elfogadja nagy örömmel, s egy-egy zacskó aranyat akar ajándékozni a diákoknak, de ezek nem fogadták el, azt mondták:

– Csak egy kevés kenyeret meg sajtot kérünk felségedtől, egyebet semmit.

Tetszett a királynak, hogy a diákok pénzre nem vágyakoznak, adott nekik kenyeret meg sajtot, s mondta nekik:

– Derék fiúk vagytok! Csak igyekezzetek, majd lesz gondom rátok!

A király egyszeriben aranykalitkát csináltatott, abba tette az aranykígyót, s naphosszat elálldogált a kalitka előtt, nézte az aranykígyót nagy gyönyörűséggel. De bezzeg nem tetszett ez a vén boszorkánynak. Megsejdítette, hogy az az aranykígyó Gyöngyszín Ilona, nem más, s mondta a leányának:

– Hallod-e, ha azt az aranykígyót el nem pusztíttatod, pünkösdi lesz a királynéságod, mert az Isten istenem ne legyen, ha az nem Gyöngyszín Ilona, aranykígyó képében. Tedd magadat betegnek, s mondjad a királynak, hogy addig meg sem gyógyulsz, míg az aranykígyót el nem pusztítja, mert nem állod a szagát.

A királyné mindjárt le is feküdt, nyögött, jajgatott, s azt mondta az urának, hogy ha az aranykígyót el nem pusztítja, meghal szörnyű halálnak halálával. Hej, megszomorodott a király, nem tudta, mitévő legyen, mert erősen tetszett neki az aranykígyó, de a királyné addig jajgatott, hogy a király kettévágta a kígyót, s a kertben elásta. Hiszen jól cselekedte, hogy elásta, mert még azon az éjen két arany almafa nőtt ki ott, olyan magas, hogy mind a kettőnek az ága behajolt a palota ablakán. Ennek a két fának még jobban örült a király, de nem sokáig tartott az öröme, mert a vén boszorkány megsejdítette, hogy az a két arany almafa a kígyó testéből nőtt.

Mondta a leányának:

– Hallod-e, a király vendégségbe hívta a barátait, éppen az arany almafák alatt terített asztalt. Nyisd ki jól a füledet, s hallgasd meg, hogy mit beszél majd az a két fa, mert bizony mondom neked, hogy megszólamlik mind a kettő, s abból azt is megtudod, hogy Gyöngyszín Ilona testéből hajtottak ki.

A király csakugyan vendégségbe hívta a barátait, királyokat, hercegeket s mindenféle nagyurakat, s hát ahogy asztalhoz ültek, megszólalt az egyik fa, amelyik alatt a király ült:

– Ó, édes királyom, de jó szívvel tartok neked árnyékot! Amely ágam reád hajlik, olyan könnyű, mintha nem is volna!

Megszólal a másik is, amely alatt a királyné ült:

– Jaj, az én ágam meg olyan nehéz, hogy alig bírom, szinte leszakad!

Na, vége lesz a vendégségnek, s mondja a királyné az anyjának, hogy mit beszéltek a fák.

– Bizony, ha azt beszélték, tedd betegnek magadat, s ne hagyj addig békét a királynak, míg mind a kettőt ki nem vágatja.

Úgy tett a királyné, amint az anyja tanácsolta, s a király szomorodott szívvel kivágatta az arany almafákat, de mit gondolt, mit nem, a két fából két nyoszolyát csináltatott, az egyiket a királynénak, a másikat magának.

De a vén boszorkánynak nem volt nyugodalma, s mondta megint a leányának:

– Nehogy elaludj ma éjjel, hanem hallgasd meg, hogy mit beszél a két aranynyoszolya, mert bizony mondom, pünkösdi lesz a királynéságod, ha azt a nyoszolyát össze nem vágatod.

Elkövetkezik az este, a király lefekszik, s mindjárt el is alszik, de nem aludt el a királyné. Hát csakugyan, éjfélkor megszólal az az ágy, amelyen a király feküdt:

– Ó, édes királyom, de jó szívvel tartlak! Olyan könnyű vagy te nékem, hogy nem is érzem!

Megszólal a másik is:

– Jaj, én meg majd leszakadok ez alatt az utálatos asszony alatt!

Hiszen még pitymallatkor fölkelt a királyné, szaladt az anyjához, s mondta, hogy mit beszéltek a nyoszolyák.

– Ugye mondtam? Egyszeriben betegnek tettesd magadat, s vágasd össze a nyoszolyákat!

Mit tehetett a szegény király, összevágatta a nyoszolyákat, még el is égette, de a pernyét összeszedte, a kertbe kivitte, s a rózsák közt elhintette, hogy a rózsái még szebbeket virágozzanak.

Hát, uramteremtőm, mi történt? Reggelre a rózsafák közt egy gyönyörűséges arany rózsabokor növekedett, de olyan gyönyörűséges, hogy a királynak, mikor meglátta, repesett a szíve szertelen nagy örömében. Mindjárt leszakasztott egy rózsát, s a nyoszolyája fölé tűzte, egy képnek a rámájára, s csak úgy ragyogott, tündökölt az egész szoba ettől az egy rózsától.

Éjjel, mikor aludt a király s a királyné is, az aranyrózsa leszállott a kép rámájáról, s halljatok csudát, leány lett belőle, leány ám, mégpedig Gyöngyszín Ilona. Akkor Gyöngyszín Ilona a királyra borult, hullott a könnye, mint a záporeső, minden csepp könnyéből egy-egy gyöngyszem lett, s mondta keserves jajszóval:

– Ébredj, ébredj, édes királyom, itt van Gyöngyszín Ilona!

De a király nem ébredt fel, mert minekelőtte lefeküdt, a vén boszorkány álomport tett a borába. Hanem jól látott s hallott mindent a király kicsi inaskája, akit a király olyan erősen szeretett, hogy éjjel is a szobájában tartott. Hallotta ez Gyöngyszín Ilona keserves sírását, azt is látta, hogy megint rózsa lett belőle, mert nem tudta felébreszteni a királyt, de nem mert szólni reggel a királynak.

Következő éjjel sem ébredt fel a király, hiába költögette Gyöngyszín Ilona, s a kis inaska sem szólt semmit a királynak.

Reggel a király vadászni ment, az inaska meg tett-vett a szobában. Bejő a vén boszorkány, ráförmed az inaskára, hogy mi dolga itt, takarodjék. Megverte kegyetlenül, s kikergette. A szegény inasocska kiszaladt a palotából nagy sírva-ríva, s meg sem állott, míg az erdőbe nem ért, ottan leült egy fa alá, s sírdogált magában.

Jő haza este a király, kérdi, hol az ő kedves inasocskája. Hímezett-hámozott a vén boszorkány, hogy ő így nem tudja, úgy nem tudja, de a király rákiáltott szörnyű haraggal:

– Neked tudnod kell, hol van, s ha elő nem kerül, életeddel játszol!

Mit volt, mit nem tenni, mégis csak kiböffentett annyit, hogy megverte az inaskát, mert kijött a konyhába, s ott eltört egy lábast.

– Nem igaz – kiáltott a király -, sohasem ment ki az én szobámból, ha elmentem hazulról! Hová lett az inaskám?

Most már azt is kiböffentette, hogy az erdő felé szaladt el, ott lesz az valahol.

Egyszeriben lóra pattant a király, parancsolta a vadászainak, hogy menjenek vele, s vitték az agarakat is, hadd szimatolják, keressék az inasocskát. Kimentek az erdőbe, s ott meg is találták az agarak az inasocskát: ott sírt, sírdogált egy fa alatt.

– Hát te mért jöttél el hazulról? – kérdezte a király.

Mondta az inasocska, hogy mért szaladt el, s elmondta most azt is, hogy mit látott s hallott két éjszaka.

Hej, örült a király, szinte kiugrott a szíve nagy örömében. Kérdezte az inasocskát: vajon leszáll-e többet az a rózsa? Nem mondott-e valamit?

– De bizony mondta, felséges királyom, hogy még ma éjjel megpróbálja, s ha akkor sem tud felébreszteni, sohasem találkoztok ez életben.

Eközben hazaérnek, a királynak felhordják a vacsorát, de egy falás nem sok, annyit sem evett, egy csöpp nem sok, annyit sem ivott. A vén boszorkány nem tudta, hová legyen félelmében. Hiába töltött álomport a király poharába, nem ivott abból.

Lefekvés előtt mondta a király az inasocskának:

– Hallod-e, ha el találnék aludni, s nem ébrednék fel Gyöngyszín Ilona szavára, egy kicsit vakargasd meg a talpamat.

Na, lefekszik a király, de nem aludt el, csak egy kicsit elszenderült. S ím éjfélkor leszáll az aranyrózsa a szoba közepére, aztán a tükör elé áll, szépen megfésülködik, s úgy megy a király ágyához, ráborul, ébresztgeti, költögeti:

– Kelj fel, kelj fel, édes királyom! Itt van a te Gyöngyszín Ilonád, de többet el nem jő, ha most fel nem ébredsz.

De bezzeg nem kellett megcsiklandani a talpát, felugrott, megölelte Gyöngyszín Ilonát, s mondta lelkes szóval:

– Ne sírj, ne keseregj, szép Gyöngyszín Ilona, ímé felébredtem, tied vagyok holtig!

Csak most tudta meg a király, mi szörnyű csalárdság történt. Hej, egyszeriben fölverte ágyából a királynét, föl a vén boszorkányt, mind a kettőt ló farkára köttette, úgy húzatta végig a városon, míg szörnyű halálnak halálával meg nem haltak mind a ketten.

Aztán még aznap megtartották az igazi vendégséget. Ott voltak az ánglius diákok is, akiket a király nagy hivatalba tett. Folyt a bor Hencidától Boncidáig, zengett a muzsika, táncoltak a sánták is, hét álló hétig állott a lakodalom.

Így volt, vége volt, mese volt.

A hét sváb

Hét sváb atyafi egyszer összekerekedett s mit gondoltak, mit nem, elhatározták, hogy nekivágnak a világnak s nagyot cselekednek. Az ám, nagyot. Halljátok a nevét is a hét vitéz svábnak amint következik: első volt a Sulc, második a Jakli, harmadik a Marli, negyedik a Jergli, ötödik a Mikli, hatodik a Hanzi, hetedik a Bejtli. De olyan nagy vitézek voltak őkelmék, hogy fegyvert nem is vittek magukkal, csak egy éktelen hosszú nyársat, azt mind a heten megfogták: elől ment Sulc, a legvitézebb, a legerősebb, aztán utána a többiek sorban, leghátúl maradt Bejtli. Így indúlt világgá a hét sváb. Hej, ember, állat, reszkess, jaj annak, aki a hét vitéz svábnak utjába akad!

Ment, mendegélt a hét sváb, éppen szénakaszálás ideje volt s egy réten setétedtek el. Messze volt még a falú s azon gondolkoztak, vajjon menjenek-e odáig, vagy a réten háljanak, mikor egy cserebogár elröpül a fejök felett nagy zúgással, zümmögéssel. Hej, megijed a vitéz Sulc, szinte elejtette kezéből a nyársat, reszketett, mint a nyárfa levél.

– Hallgassatok csak, mondta a társainak, dobolást hallok. Uram, Jézus, ne hagyj el!

A Jakli, ki mögötte tartotta a nyársat, mondta:

– Az ám, lehet. Én meg puskapor-szagot érzek.

Nosza, egyéb sem kellett, Sulc úr szaladni kezdett, mintha szemét vették volna ki, uccu, átugrott egy kerítésen, s ott a kerítés aljában ráugrott egy ott felejtett gereblyére, annak is éppen a fogaira. Felbillent erre a gereblye s a nyele úgy pofon vágta a vitéz Sulcot, hogy elordította magát.

– Jaj, jaj, kegyelem, kegyelem! Megadom magamat, meg!

Azalatt a többiek is átugrottak a kerítésen s egy szívvel-lélekkel kiáltották:

– Én is megadom magamat, én is, én is!

Az ám, de kinek? Mikor egy kicsit magukhoz tértek, látták, hogy nem látnak semmit, katonának híre, nyoma sincs, gereblye volt az, a mitől megijedtek. Erősen megszégyelték magukat s mindjárt megfogadták szent eskűvéssel, hogy erről a dologról sohasem szólnak senkinek. No bezzeg, ezért ugyan kár volt megesküdni.

Másnap reggel felkászolódtak, mentek tovább, mendegéltek, de bizony mondom, visszatérnek a falújokba, ha csak sejtik is, mi szörnyű, nagy veszedelem vár reájuk. Hát csak halljátok s borsódzék a hátatok: amint mennek át egy dülőn, ott üldögél egymagában egy nyúl. Isten, Jézus Krisztus úgy segé’n, egy nyúl! Hosszú fülét hegyezgette, a szemével meg oly mordúl nézett feléjük – huh! mindjárt felfalja őket szőröstől, bőröstől ez a szörnyeteg.

Hej, lett ijedtség. Reszkettek, mint a kocsonya, állottak egy helyben, sem előre, sem hátra nem mertek mozdúlni. – Istenem, Istenem, mit csináljanak, merre facsarodjanak? No de végre mégis lelket kaptak, elkezdtek tanakodni. Egy életük, egy haláluk, megvívják a szörnyű harcot. Hirtelen ráütnek az ellenségre, hátha, hátha… Megfogták mind a heten a nyársat, elől a Sulc, hátúl a Bejtli, ki, merthogy hátúl állott, vérszemet kapott s így tüzelte a többit:

Csak előre, előre,

Tán csak nem féltek tőle?

Szólt a Hanzi:

Könnyű hátúl szózatolni,

Tessék előre rukkolni!

Bíztatta a Jergli is:

Úgy komám, úgy, állj elé,

Én meg a hátad megé!

Mondta Bejtli:

Mindig Sulc volt első köztünk,

Egyszer úgy, mint másszor győztünk.

Ez nagyon tetszett Sulcnak, roppant neki bátorodott s menydörögte:

Utánam hát, vitéz svábok,

Nem nézek én most, csak vágok!

Azzal hajrá, neki vágtak, mentek előre, mind előbbre, de amint közelebb értek a nyúlhoz, Sulc vitéznek inába szállott a bátorsága, elkezdett ordítani:

– Ó, jaj nekem, mi lesz velem, jaj, jaj, jaj!

Hiszen egyéb sem kellett a nyúlnak, uccú, fölugrott s úgy elillant, mintha föld nyelte volna el. De bezzeg lett öröm, mikor látták, hogy szalad a nyúl. Hej, ha tudták volna előre, hogy nyúl az és nem a hétfejű sárkány! Hiszen csak találkozzanak még egyszer vele!

Most már csakugyan nekibátorodtak s nagy büszkén tovább indúltak. Mentek, mendegéltek s útközben egy nagy folyóhoz értek. Néztek erre, néztek arra, vajjon van-e híd, de bizony nem láttak hídat se közel, se távol. Hajón jártak át ezen a nagy folyón, de hát ők arról nem tudtak. A tulsó parton kaszált egy ember, átkiabáltak ahhoz, hogy átal lehet-e menni a vizen?

– Átal, kiáltotta vissza az ember, ha hajóra ültök.

A hét sváb ezt úgy értette, hogy átal, ha ráültök a folyóra.

No, de egyszerre mégsem mertek nekivágni, hadd próbálja először Sulc, a legvitézebb. Uccú, belemegy a vízbe Sulc, ott éppen volt valami zsombék, arra ráűlt, az megmozdúlt, vitte, de egyszerre csak elmerűlt, volt Sulc, nincs Sulc. Az ám, de éppen akkor kerekedett nagy forgószél, felkapta Sulcnak a kalapját s átrepítette a folyó túlsó partjára, ott a kalap mellé letelepedett egy béka s az elkezdett brekegni: vák, vák, vák. A svábok úgy hallották, hogy: át, át, át! s mondták: ehe, a mi vezérünk kiabálja, hogy: át! – hát nosza, gyerünk át. Neki vágtak a folyónak nagy bátran, de csakhamar elmerűltek s mind a hányan voltak, a vízbe fulladtak.

Így lett vége a hét vitéz svábnak, így bizony. Aki nem hiszi, járjon utána.

 

 

 

KÖZMONDÁSOK, SZÓLÁSOK

Lógatja az orrát. /szomorú/

Az orránál fogva vezeti. / hiszékenységét, gyengeségét kihasználva tetszése szerint irányít v. sorozatosan becsap, rászed vkit/

Az orrára koppint. /összeszidja/

Nem köti az orrára. /nem mondja el neki/

Fennhordja az orrát. /rátarti/

Az orra alá dörgöli. /sértő módon hívja fel a figyelmét a hibájára/

Megorront valamit. /kiszagolja a dolgokat, vagyis megtud valamit/

Úgy áll az orra, mint a torba menő kutyának. /megérzi a jót/

Neki is orra alatt a szája. /nem más, nem különb/

Nem elég csak orrunkig nézni. /tervezni kell a jövőt/

Felhúzta az orrát. /duzzog, sértett/

Tovább lát az orránál. /tervez/

Mindenbe beleüti orrát. /kotnyeles, illetéktelenül mindenbe beleszól/

Borsot tör az orra alá. /bosszantja/

 

TALÁLÓS KÉRDÉSEK

Két fénylő alatt szipogó? Mi az?

(Szemek alatt az orr)

Egy oszlopon hét lyuk van. Mi az?

(Emberi fej: fülek, szemek, orrlyukak, száj)

Egy háznak hét ajtaja. Mi az?

(Emberi fej: fülek, szemek, orrlyukak, száj)

 

MONDÓKÁK

Sűrű erdő, (fejét cirógatom)

Kopasz mező, ( homlokát)

Pillogója, (szemét)

Szuszogója, (orrát)

Tátogója (száját)

Itt bemegy, itt megáll, (bal fül , jobb fül)

Itt a kulacs, (kinyújtjuk a kezét)

itt igyál. (szívére helyezzük a tenyerét)

 

 

Itt az oltár, (homlok)

Itt a két gyertya, (szem)

Itt a két párna, (arc)

Itt jön ki a pap. (száj)

Csingilingi. (meghúzzák az orrát)

 

 

Itt a ház, (végigsimítjuk a testét)

hazajövök, (gyengéden homlokához érintjük az öklünket)

kinyitom az ajtót, (belegereblyézünk a hajába)

kinyitom az ablakokat, (csukott szemét fölfelé simítjuk)

kisöprögetek, (homlokát jobbra-balra simítjuk)

beteszem az ablakokat, (lefelé simítjuk a szemhéjakat)

beteszem az ajtót, (összecsippentjük a száját)

csavarintok a kulcson, (csavarintunk egyet az orrán)

és elmegyek hazulról. (adunk neki egy cuppanós csókot)

 

 

Úton megyen két karó, (láb)

azon felül nagy hordó, (törzs)

azon felül kis hordó,(fej)

azon felül ákom-bákom,(száj)

azon felül szörcsöm-börcsöm, (orr)

azon felül illom-pillom,(szem)

azon felül két kis domb,(szemöldök)

azon felül sűrű erdő, abban lakik siska disznó!(haj)

 

Felhasznált irodalom:

BAJZÁTH MÁRIA (2015): Mesefoglalkozások gyűjteménye pedagógusoknak. Kolibri Kiadó, Budapest.

BÁRDOSI VILMOS (2012): Magyar szólások, közmondások adatbázisa. Tinta Kiadó, Budapest.

http://mek.oszk.hu/10100/10149/10149.htm

 

Bajzáth Mária

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

happy wheels