Mesék a kívánságokról

A medvék eredete (votják) – telhetetlenség, mértéket nem tartó kívánságok

A szegény leány három ruhája (magyar) – bajt és boldogságot hozó kívánságok

A csuka parancsára (Ostoba Emelja) (orosz) – szív óhaját követő kívánságok

A szép Katarina (szicíliai) – találkozás a Sorssal

Három kívánság (magyar népmese 2 változat) – mese arról, amikor nem tudunk élni a kívánság lehetőségével

Az öreg halász nagyravágyó felsége (magyar) – nagyravágyás, a józan ész határait áthágó kívánságok

A Vas Laci (magyar) – amikor más kívánsága teljesül be rajtunk

A medvék eredete

(votják népmese)

Élt egyszer egy öregember és egy öregasszony. Gyerekük nem született, csak egy sovány birkájuk akadt. Nagy nyomorban éltek, a kályhát sem tudták begyújtani.

Az öregasszony így szólt:

– Nincs mivel begyújtani a kályhába, eredj el az erdőbe gyújtósért! Ha kidöntesz egy nyírfát, egész évre elég lesz.

Az öregember fogta a baltát, és elment az erdőbe. Nem kellett sokáig keresgélnie, amint az erdőbe ért, megpillantott egy szép nyírfát.

„No, öreg, derék tűzifának valóra akadtál!” – gondolta magában.

Közelebb ment, körülnézett, suhintott egyet a baltával. Éppen le akart csapni, amikor a falevelek megzizzentek, a nyírfa meghajolt, és emberi hangon szólt:

– Szánj meg engem, öreg, ne vágj ki! Amire szükséged van, mindened meglesz.

Megijedt az öregember, még a baltát is kiejtette a kezéből.

„Lassan már hatvan éve élek, de ilyen csodát még nem láttam!” – gondolta. De a nyírfát nem bántotta.

Hazatért, és azt mondta az öregasszonynak:

– Hoztam volna neked aprófát, de a nyírfa igen kérlelt:

„Ne bánts engem, öreg, amire szükséged van, mindened meglesz.” Nos, én szót fogadtam.

Így szólt az öregasszony:

– Ha már az aprófát sajnálta tőlünk, eredj, törd le az ágait, legalább a birkának legyen eledele! – És újból elküldte az öregembert az erdőbe.

– Nyírfa, adj gyújtósnak valót! A feleségem megparancsolta, hogy ha nem adsz, törjem le az ágaidat, és a leveleiddel etessük meg a bárányt.

– Ne sokat töprengj, öreg, menj haza! Amit kérsz, meglesz – mondta a nyírfa.

Mit volt mit tennie szegény öregnek, mint hogy hazafelé vegye az útját. Hazaért és nagyon elcsodálkozott, milyen sok gyújtóst vágott az öregasszony.

Az asszony viszont, amint meglátta, rátámadt:

– Miért csak gyújtóst kértél? Hiszen be kell gyújtani a kályhába, tűzifánk pedig nincs. Indulj, kérj tűzifát is! – kiabálta az asszony, és elűzte az öreget a házból.

Az öregember fogta a baltát, és ismét nekivágott az erdőnek. Elérkezett a nyírfáig, meghajolt és elmondta kérését.

– Menj haza, öreg! Amit kérsz, megkapod – szólt a nyírfa.

Az öregember hazament. Odament a házához, és elámult. Az udvar tele volt fölfűrészelt fával.

Az öregasszony újból elégedetlenkedett:

– Miért csak tűzifát kértél? Hiszen lisztünk sincs, hogy kenyeret süssünk. Eredj, kérj lisztet!

Megragadta az öregasszony az edénytartó rudat, és kikergette a szerencsétlen embert.

Az öregember fogta a baltát, és ismét elment az erdőbe. Elért a nyírfáig, meghajolt a fa előtt, és így könyörgött:

– Szépséges nyírfám, a feleségem újra elküldött hozzád lisztért. Ha tudsz, segíts!

– Menj haza, öreg, meglesz, amit kérsz! – felelte gyengéden a nyírfa.

Az öregember megörült, és elindult hazafelé. Otthon bement a magtárba, de nem hitte, hogy liszt lesz benne. Közelebb lépett a rekeszhez, hát mindegyik tele volt liszttel! Az öregember felvidult, és fürgén lépdelt, minden korábbi bánatát elfelejtette.

Amikor az öregasszony meglátta az öregembert, kifutott a házból, és szidalmazni kezdte:

– Vén fafejű ördög, miért csak lisztet kértél? Eredj, kérj egy láda aranyat! – És addig ütötte a vízhordó rúddal, amíg az öreg ki nem futott a házból.

A szegény ember fejét lehorgasztva újra az erdőbe indult. Amikor a nyírfához ért, meghajolt előtte, és úgy kérlelte:

– Szépséges nyírfa, a feleségem megint hozzád küldött, két láda aranyat kér.

– Eredj, öreg, amit kérsz, meglesz! – mondta újra a nyírfa.

Az öregember hazatért. Benézett az ablakon, és látta ám: a felesége aranyérmékkel játszik. Bement a házba a két láda arannyal.

– El kell rejteni az aranyat! – mondták mind a ketten.

Megvitatták a dolgot, és a pincébe rejtették a kincset.

Elégedetten éldegélt az öregember az öregasszonnyal, hiszen sok pénzük volt. De az arany nem hagyott nekik nyugtot, se éjjel, se nappal. Féltek, hogy valaki elviszi a kincset.

Az öregasszony így szólt:

– Eredj, öreg, a nyírfához, kérj tőle valami félelmeteset, hogyha azt meglátják az emberek, féljenek!

Ismét az erdőbe kellett mennie az öregnek. Odaért a csodálatos nyírfához, meghajolt előtte, úgy kérlelte:

– Küldj nekünk valami félelmeteset, hogy minden ember féljen tőlünk, és ne bántsák az aranyunkat!

– Eredj haza, öreg, amit kérsz, meglesz! Nemcsak az emberek, hanem a fenevadak is félnek majd tőletek! – mondta a nyírfa.

Hazatért az öregember, kinyitotta az ajtót… és ott várt rá a baj. Az öregasszony nekitámadt. Mindketten elestek, felüvöltöttek, és medvékké változtak. Belőlük származnak a medvék.

Forrás: Járom az új váramat ( Kolibri Kiadó, 2014)

A szegény leány három ruhája

(magyar népmese)

Volt egyszer, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény asszony. Annak a szegény asszonynak volt egy gyönyörűséges leánya, úgy hívták, Rezeda.

Rezeda olyan gyönyörű volt, hogy a legények szeme mind megakadt rajta, de ő bizony egyikre se nézett rá.

Még a falu leggazdagabb legénye is szemet vetett rá, de Rezeda biz még csak el se mosolyodott.

Egy szép napon aranyhintó állt meg a szegény asszony háza előtt. Az aranyhintót tizenkét lóhátas kísérte. Jóképű, daliás legény szállt ki belőle, bement a házba.

– Adjon isten jó napot, szegény asszony! – szólt a daliás legény. – Jöttem, hogy megkérjem a lánya kezét.

A szegény asszony restellte megkérdezni, hogy kiféle, csak ennyit mondott:

– Jaj, édes lelkem, nagyon válogatós lány az! Tőle kell megkérdezni, akar-e a feleséged lenni.

Ezzel bement a másik szobába, kihívta Rezedát, aki meghallgatta a legény szavait, és így felelt:

– Nagy sora van annak, mert én csak ezüstruhában megyek az esküvőre.

– Jól van, no, ha csak ez a kívánságod – mondta a legény, ezzel kiment a házból, felült az aranyhintóba, elhajtatott. A tizenkét lovas meg követte.

Másnap délidőben, megint megállt az aranyhintó a ház előtt a tizenkét lóhátassal. Kiszállt belőle a daliás legény, bement a házba, szépen levette a kalapját, illedelmesen így szólt a szegény asszonyhoz:

– Add elő a lányod, szegény asszony, mert elhoztam az ezüstruhát. Most már a feleségem lehet.

Amikor Rezeda meglátta az ezüstruhát, fölcsillant a szeme, ám így szólt a daliához:

– Nagy sora van annak, mert én csak aranyruhában megyek az esküvőre.

A daliás legény vette a kalapját.

– Jól van, no, ha csak ez a kívánságod – ezzel kiment a házból, felült az aranyhintóba, elhajtatott. A tizenkét lovas meg követte.

Másnap délidőben megint megállt az aranyhintó meg a tizenkét lovas a ház előtt. Kiszállt belőle a daliás legény, bement a házba, s így szólt a szegény asszonyhoz:

– Add elő a leányod, szegény asszony, mert elhoztam az aranyruhát. Most már meglehet az esküvő.

Mikor Rezeda meglátta az aranyruhát, még jobban fölcsillant a szeme.

– Nagy sora van annak – mondta –, mert én csak gyémántruhában megyek az esküvőre.

A daliás leány csak vette a kalapját, indult.

– Jól van, no, ha csak ez a kívánságod – ezzel elment a tizenkét lovassal együtt.

Másnap délidőben megállt az aranyhintó, itt volt a gyémántruha is. Rezeda most már így kiáltott föl örömében:

– Minden kívánságomat teljesítetted, most már meglehet az esküvő! – Ezzel magára öltötte az ezüstruhát, arra rá az aranyruhát, amarra meg a gyémántruhát, s búcsút vett az anyjától, a szegény asszonytól. – Én most elmegyek az esküvőmre, de tudja meg, anyám: Ha a gyémántruhát küldöm haza, akkor boldog vagyok. Ha az aranyruhát küldöm, akkor gazdag vagyok, de ha az ezüstruhát látja itthon, akkor jöjjön, mert nagy veszedelem ért.

Ezzel kiment a házból, beszállt az aranyhintóba. Az aranyhintó elindult, utána meg a tizenkét lovas.

Teltek-múltak az évek. Már három év, három hónap meg három nap is eltelt, mikor egyszer csak lódobogást hall a szegény asszony. Kinéz az ablakon, hát látja, hogy egy lovas vágtat a ház felé. Éppen ott áll meg a ház előtt. Leszállt a nyeregből egy öregember, bement a házba.

– Ezt a ruhát küldi a leányod a gyémántpalotából – ezzel letette a gyémántruhát a szegény asszony elé.

A szegény asszony nagyon örült, mikor látta, hogy a gyémántruhát küldte haza a leánya, és megkérdezte az öregembert:

– Csak azt mondd meg nekem, hogy hol él a leányom, kivel boldog?

Az öregember nem válaszolt a kérdésre egy szót se, csak sarkon fordult, kiment a házból, lóra pattant, elvágtatott.

Ismét eltelt három év meg három hónap meg három nap is. Semmi hír nem érkezett a leányról, mikor egyszer csak lódobogást hall a szegény asszony. Kinéz az ablakon, hát megjött az öregember, hozza a kezében az aranyruhát, leteszi.

– Ezt a ruhát küldi a leányod az aranypalotából – mondta, s vette a kalapját, hogy már megy is.

A szegény asszony nagyon örült, hogy a leánya gazdag, de mégis meg szerette volna tudni, hogy miként él. Megkérdezte:

– Csak azt mondd meg nekem, hogy hol él a leányom, és ki teszi gazdaggá?

Az öregember nem válaszolt a kérdésre egy szót se, csak sarkon fordult, kiment a házból, lóra pattant, és elvágtatott.

Megint eltelt vagy három év meg három hónap meg három nap. Egy szem hír, annyi sem érkezett a leányról, mikor egyszer csak megint lódobogást hall a szegény asszony. Kinéz az ablakon, hát újra itt van az öregember, de már az ezüstruhát hozza.

– Ezt a ruhát küldi a leányod az ezüstpalotából – mondta, s a szeméből a könnyek csak úgy patakzottak.

Megijedt a szegény asszony, mert tudta, hogy a leánya nagy veszedelemben van. Megkérdezte az öregembert:

– Csak azt mondd meg legalább, hol találom a leányom, hogy segíthetnék rajta?

Az öregember most is vette volna a kalapját, hogy elmegy, ha a Burkus kutya le nem lopja a kalapot az asztalról, s ki nem oldalog vele az udvarra.

– Kalap nélkül mégsem mehetek – mondta az öregember. – Mindent megmondok, ha nekem adod ezt a kutyát, mert hogy ez táltos kutya.

Megígérte a szegény asszony, hogy ideadja a Burkust, csak beszéljen már, hogy mi van a leánnyal.

– Jól figyelj! – kezdte az öreg. – A leányod a zsiványkirálynak volt a felesége. Nagy boldogságban éltek a gyémántpalotában, de nekik ez mind kevés volt. Gazdagság kellett, töméntelen gazdagság, és ekkor a zsiványkirály elrabolta az aranykirály vagyonát, beköltözött az aranypalotába. De ekkor jött az ezüstkirály, szemet vetett a gyönyörűséges szép asszonyra, megvívott érte a zsiványkirállyal. Meg is ölte egyből, a leányodat meg elrabolta a nagy vagyonával együtt. Így került Rezeda az ezüstkirály palotájának tömlöcébe, ahol a patkányok meg a férgek rágják.

– Jaj, mit tegyünk, mit tegyünk? – tördelte a kezét a szegény asszony. – Hogyan szabadítsuk meg szegény leányomat a pusztulástól?

– Megmondom én – szólt az öregember – de el ne árulj az ezüstkirálynak, mert különben a halál fiai vagyunk mindketten. Keresd elő a falu legszegényebb legényét, ha az akarja, megmentheti Rezedát.

Futott a szegény asszony a faluba, bekopogott a legszegényebb házba.

– Édes fiam, János, tudom, mindig szeretted Rezedát. Most a tied lehet, ha akarod, de ki kell szabadítani az ezüstkirály palotájából.

Megörült a legény, mert még a mai napig is Rezedáért epekedett. Mindjárt vette a tarisznyáját, indult a szegény asszonnyal. Az öregember ezalatt visszacsalta a kalapot a táltos kutyától, és mikor meglátta Jánost, így szólt hozzá:

– Ide figyelj, János fiam! Te most elmész az ezüstkirály palotájába, ott a legsötétebb pincébe van bezárva Rezeda. Ha kiszabadítod, tied lesz mindörökre. De jól vigyázz, mert az ezüstkirály palotáját az a tizenkét zsivány őrzi, aki valamikor a zsiványkirály testőre volt. Ha azokat legyőzöd, győztél, de ha ők győznek le téged, a halál fia vagy. Még csak annyit mondok: vidd magaddal ezt a kalapot, ezt a lovat meg ezt a táltos kutyát. Nagy szükséged lesz mindháromra.

Úgy is lett. János elindult a lovon hetedhét országon túlra, egy szép napon megérkezett az ezüstkirály palotája elé.

Jól szemügyre vette, de sehogy se tudta elgondolni, hogy kerülhet be oda. Ahogy így áll, álldogál, hát látja, hogy valami csillog a földön. Nem volt az egyéb, mint egy ezüstkard. Ahogy lenyúlt a kardért, egyszerre csak egy hatalmas véreb rohant ki a palotából. Egyenesen Jánosnak tartott, de amikor a Burkus meglátta, hát elugatta magát. Erre a véreb megszólalt:

– Ide figyelj, szegény legény! A kastélyt tizenkét zsivány őrzi. Oda csak a varázskalap segítségével tudsz bejutni, a kardot meg akkor használd, ha a zsiványok megtámadnak.

Ezzel a kutya a Burkussal kezdett játszani.

János megközelítette a palota bejáratát. Ott tényleg őrök álltak, beszélgettek. Mikor meglátták Jánost, megkérdezték tőle:

– Hát te mi járatban vagy errefelé?

– Ezt a kalapot hoztam a királynak – mondta János szerényen. Az őrök nevetni kezdtek, tréfálkoztak Jánossal.

– Minek a királynak a te kalapod?

– Azért mert ez varázskalap. Ezt csak fel kell tenni, és amit az ember kíván, minden megterem.

– No, jó nem bánom – mondta az őr. – Én szólok a királynak, de ha becsapod, tudd meg, hogy halál fia vagy!

Ezzel az őr elment, hogy szóljon a királynak. Vagy egy fél óra múlva jött is vissza.

– A király látni akarja a kalapot – mondta. – Velem jöhetsz a fogadóterembe.

Hetvenhét termen keresztül eljutottak a fogadóteremig. Ott ült a király a trónon, így szólt Jánoshoz:

– Mit hoztál nekem, édes fiam?

– Egy életem, egy halálom felséged kezébe ajánlom, ezt a kalapot, ni.

– Mire jó ez a kalap? – kérdezte a király

– Arra, felséges király uram, hogy egyszer az életben minden megterem alatta, amit az ember kíván, csak a fejére kell tenni.

– No, akkor mutasd meg előbb te, merthogy én nem bízom benned.

János nem tudta, igaz-e, amit mondott, vagy nem. De gondolta, megpróbálja, a fejére tette a kalapot, mert hát varázskalap volna az.

– Kívánhatok bármit?

– Nem bánom, kívánhatsz, de ha becsaptál, tudd meg, halál fia vagy!

– Akkor azt kívánom, hogy teremjen itt, akit a legjobban szeretek a világon.

Hát, uramistem, a következő pillanatban már Rezeda állt János mellett.

Amikor meglátta a legényt, a nyakába borult, sírva könyörgött:

– Ments meg innét János! A tiéd leszek, ha megszabadítsz ebből a rettenetes pokolból.

Amikor a király ezt meglátta éktelen ordításba kezdett:

– Hé, tizenkét csatlósom, fogjátok meg ezt a legényt meg ezt az asszonyt is!

A következő pillanatban már rontott is be a tizenkét őr, mind Jánosra támadt. János most elővette az ezüstkardot, amit a ház előtt talált, sorra legyőzte az őröket. Legutoljára a király maradt. Sokat vívtak, de végül János legyőzte a királyt is. Mikor már minden elcsendesedett, Rezedához fordult.

– Kint vár a lovam, viszlek haza anyádhoz, aki nagyon vár, aggódik.

Mikor kiléptek a kapun, ott találták a lovat, vágtattak hazafelé, a Burkus meg futott utánuk. Csak amikor hazaértek, vették észre, hogy elhagyták a csodakalapot. Azaz dehogyis, mert a Burkus azt is hozta.

Volt nagy öröm, amikor a szegény asszony meglátta az egyetlen leányát! Az öregember vette a kalapját, menni készült.

– Legalább itt maradhatna a lakodalomra – mondta János az öregnek. – Igaz nincs mivel megkínáljuk, mert olyan szegények vagyunk, mint a templom egere.

– Már hogy lennének szegények! – mondta az öregember. – Hát itt van a csodakalap, ami alatt mindenki kívánhat egyet, aki még nem kívánt.

A szegény asszonynak a fejére tette a kalapot, az meg így szólt:

– Kívánom, legyen itt olyan teli asztal, amilyet még senki sem látott.

Hát, uramisten, a következő percben rogyásig megtelt az asztal mindenféle jóval, még szalonna is volt rajta.

Rezeda meg fölvette a gyémántruhát, élete végéig boldog volt Jánossal, aki megmentette az ezüstkirály börtönéből. Három nap meg három éjjel vigadtak, tán még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

Az ostoba Emelja (A csuka parancsára)

(orosz mese)

Volt egyszer egy szegény ember s annak három fia. Kettő közülük okos volt, de a harmadik olyan ostoba, mint a föld. Emelja volt ennek a neve. Mikor a szegény ember halálát érezte, az ágyához szólította három fiát, s mondta nekik:

– Édes fiaim! Érzem, hogy nemsokára meghalok. Rátok hagyom a házamat. Van még háromszáz rubelem, azt is rátok hagyom; osszátok el egymás között becsületesen!

A szegény ember nem is élt sokáig, meghalt. A fiúk tisztességgel eltemették, azután éltek sokáig egymással békességben. Hanem egyszer a két idősebb legény, mit gondolt, mit nem, azt határozta, hogy bemegy a városba, ott valami kereskedésbe fog. Elviszik magukkal mind a háromszáz rubelt. Mondták Emeljának:

– Hallod-e, te ostoba, mi bemegyünk a városba, s visszük a háromszáz rubelt. Valami kereskedésbe fogunk. Ha a szerencse velünk jár, kétfelé osztjuk a nyereséget, neked pedig veszünk egy veres kaftánt, egy veres sapkát és egy pár veres csizmát. Te pedig csak maradj itthon, s ha a sógornéid valamit kívánnak tőled, teljesítsd pontosan.

Örült Emelja erősen, hogy veres kaftánt, veres sapkát, veres csizmát kap. Egyet sem gondolt a száz rubeljével. No jó, a legények bementek a városba. Emelja meg otthon maradott a sógorasszonyokkal. Aztán telt-múlt az idő, elkövetkezett a tél, de cudar hideg tél volt. Mondják az asszonyok egyszer Emeljának, aki ott feküdt a jó meleg tűzhely mellett:

– Emelja, eredj, menj a patakra, és hozz vizet!

– Nem megyek én !  – mondotta Emelja.

– Hát ki menjen? Te vagy a férfi, mi csak nem mehetünk!

– Lusta vagyok – mondotta Emelja –, nem megyek.

–No, megállj !  – mondották az asszonyok.

– Bezzeg enni tudsz, de vizet hozni nem! Hiszen jó, csak jöjjenek haza a bátyáid, megmondjuk, hogy viselted magadat! Nem kapsz majd vörös kaftánt, vörös csizmát s vörös sapkát!

Ahogy ezt hallotta Emelja, egyszeribe’ feltápászkodott a tűzhely mellől, felvette a bundáját, csizmát húzott, fogott két csebret, és ment a patakra. Ahogy odaért, a jégen léket vágott, telemerte a csebret, aztán nézett, befelé a léken. Hát, amint ott nézegetett, meglát egy nagy csukát. Szép lassan letérdelt a lék mellé, benyúlt a vízbe, hirtelen megfogta a csukát, kihúzta a vízből, s betette a bundájába. Megszólal a csuka:

– Te ostoba Emelja, hát miért fogtál meg engem?

– Miért? Azért, hogy hazavigyelek, s otthon majd a sógorasszonyaim megfőzzenek.

– Ne vígy haza, ostoba Emelja, dobj be a vízbe! Bizony mondom neked, hogy gazdag emberré teszlek! De Emelja nem akarta ezt elhinni, indult a csukával hazafelé. – Ostoba Emelja – mondta ismét a csuka –, dobj vissza a vízbe! Amit csak akarsz, amit csak kívánsz, mindent megteszek.

– Hiszen jó – mondta az ostoba Emelja –, úgyis lusta vagyok, bizony jó volna, ha helyettem egyet s mást elvégeznél. Visszadoblak a vízbe, de megtartsd ám, amit ígértél!

– Csak dobj vissza a vízbe ! Mindent megteszek, amit kívánsz.

– Nem! Először teljesítsd az ígéretedet, akkor aztán szabadon eresztelek!

– Hát, ha meg tudod tartani azt, amire tanítalak, akkor minden kívánságod teljesül.

– Azt akarom, hogy ezek a csebrek maguktól menjenek haza. (Közbe legyen mondva, az Emeljáék háza a hegyen volt, a patak meg lent a völgyben.) De úgy menjenek haza, hogy egy csepp se loccsanjon ki belőlük.

– Egy csepp sem fog kiloccsanni  – mondta a csuka –, csak ezt mondd: „A csuka parancsára s az én kívánságomra szálljanak a csebrek a hegy tetejére!”

Emelja ismételte a mondást, s ím, halljatok csudát: abban a pillanatban a csebrek megindultak, és mentek szépen, szállottak fel a hegyre. Ámult-bámult Emelja, s kérdezte a csukát:

– Mindig így lesz ez?

– Mindig — felelte a csuka –, ameddig el nem felejted azokat a szavakat, amelyeket neked mondottam. Erre aztán Emelja a csukát visszadobta a vízbe, és ment ő is haza a csebrek után. De bezzeg kicsődültek a szomszédok az utcára, s ámultak-bámultak, amikor látták, hogy a csebrek maguktól mennek fel a hegyre. Nézték, nézték, mit csinál az ostoba Emelja: a csebrei maguktól mennek fel a hegyre. Ihol, már mennek is be a házba! De Emelja nem szólt semmit, csak ment haza szép csendesen. Mire hazaért, a csebrek már ott voltak a házban, szépen ott ültek a padon. Emelja pedig lefeküdt a tűzhely mellé, de alig feküdt le, mondják a sógorasszonyok:

– Emelja! Mit fekszel ott a tűzhely mögött? Eredj, s vágj fát!

– Nem vágok én !

– Hát mi vágjunk, asszonyok? Te férfi vagy.

– Lusta vagyok!  –  mordult rájuk Emelja.

– Bizony, ha lusta vagy, meg is fogsz fagyni. Ám jó, hát csak feküdj tovább! Majd megmondjuk a bátyáidnak, ha hazajönnek, hogy ne adjanak neked vörös kaftánt, vörös sapkát és vörös csizmát.

Egyebet sem kellett hallania Emeljának! Egyszeribe’ felkelt a tűzhely mögül, kiment az udvarra, a szín alá. De merthogy szörnyen lusta volt, sehogy sem akaródzott a favágás, és mondta:

– A csuka parancsára és az én kívánságomra, fejsze, vágj fát! A fa menjen be a házba, egyenesen a tűzhelyre!

Abban a pillanatban felugrott a földről a fejsze, s vágta a fát, mint a parancsolat. S ahogy a fa fel volt vágva, a hasábok egyszerre megindultak, bementek a házba, feltelepedtek készen a tűzhelyre. Ámultak-bámultak az asszonyok, szemük-szájuk tátva maradt. De nem szóltak semmit. Hanem ahogy telt-múlt az idő, a szín alól egy szálig elfogyott a fa. Mondották az asszonyok:

– Emelja, nincs fa, eredj az erdőbe, hozz onnét!

– Dehogy megyek!  – mondotta Emelja.

– Hát, mi hozzunk? Mi menjünk az erdőbe? Ebben a szörnyű hidegben?

– Lusta vagyok  – mordult rájuk Emelja.

– Bizony, ha lusta vagy, meg is fogsz fagyni! Ha nem mégy, csak jöjjenek haza a bátyáid, tudom, nem lesz se vörös kaftán, se vörös sapka, se vörös csizma.

Csak ez kellett Emeljának! Mindjárt felkelt a tűzhely mögül, felvette a bundáját, csizmát húzott, aztán kiment az udvarra, a szín alól kihúzta a szánkót, vette a fejszét, beleült a szánkóba, aztán odaszólt az asszonyoknak, hogy nyissák ki a kaput. Azok meg nagyot kacagtak.

– Hát te mit csinálsz, Emelja? Ló nélkül akarsz az erdőbe menni?

– Nem kell nekem ló, csak nyissátok ki a kaput!

Jól van, az asszonyok kinyitották, Emelja pedig mondta:

– A csuka parancsára s az én kívánságomra, szánkó, szaladj az erdőbe! Abban a pillanatban megmozdult a szánkó, szaladott, mint a sebes szélvész, végig a falun; az emberek pedig kicsődültek a nagy csudára, hogy íme, hogy szalad a bolond Emelja szánkója ló nélkül. Hanem hogy az erdőbe érjenek, még keresztül kellett menni a városon is. S amint a városon szaladott keresztül a szánkó, bezzeg hogy ott is kicsődültek az emberek, kiállottak az utca közepére. Bizony, ha kiállottak, a szánkó nem is tért ki előlük; egymás után ütötte félre, gázolta el az embereket. Hej, lett szörnyű riadalom, kiabálás! Akiket le nem vert a szánkó, azok mind szaladtak utána nagy fenyegetődzve. De szaladhattak! Egy sem érte utol. Megérkezett Emelja az erdőbe, kiszállott a szánkóból, s mondta:

– A csuka parancsára s az én kívánságomra, fejsze, vágj fát, és vágd mindjárt hasábokra; ti meg, hasábok, feküdjetek fel a szánkóra!

Csak éppen mondania kellett Emeljának e szavakat: a fejsze kivágta a fát, hasábokra vágta, a hasábok felszállottak a szánkóra, a kötél pedig szépen összekötözte. Akkor meg Emelja azt parancsolta a fejszének, hogy vágjon még egy jó erős dorongot. Mikor az is megvolt, felült a szánkóra, és mondotta a kívánságát:

– Szánkó, vígy haza! Elindult a szánkó, szaladott, mint a sebes szél, még annál is sebesebben, át azon a városon, ahol annyi embert elgázolt. De az emberek künn állottak az utcán, várták Emelját, hogy megfogják. Nagy üggyel-bajjal meg is állították a szánkót, lehúzták róla, és elkezdték püfölni. De mondta Emelja:

– A csuka parancsára és az én kívánságomra, te dorong, üsd-verd ezeket az embereket, hadd ropogjon belé a csontjuk! Egyszeribe leugrott a dorong a szánkóról, ütötte-verte az embereket, jobbra-balra. Az emberek eszeveszetten szaladtak szét, Emelja pedig továbbrepült a szánkón. Szépen hazaért, és ismét lefeküdt a tűzhely mögé. No, de nagy híre ment ennek a dolognak. A városban egyébről sem beszéltek, csak arról az emberről, aki olyan szánkón jár keresztül a városon, amelyik elé ló nem is volt fogva. De bezzeg hogy a királynak is a fülébe jutott ez a dolog! Szerette volna látni ezt a csudaembert. Egyszeribe mondta egy tisztnek, hogy menjen katonasággal ezért a csudaemberért. Mindjárt elindult a tiszt a katonasággal, s ahogy megérkezett Emelja falujába, maga elé rendelte a falu legöregebb emberét. Mondta neki:

– A király küldött engem. Azt az embert keresem, aki egy szánkón keresztül nyargalt a városon. Olyan szánkón, amelyik elé ló nem volt fogva.

– Amott lakik! – mutatta az öregember az Emeljáék házát.

Ment a tiszt egyenesen oda, belépett a házba, és kérdezte:

– Hol van az ostoba Emelja?

Emelja ott feküdt a tűzhely mögött, s kiszólt:

– Mit akarsz tőle?

– Bújj ki csak gyorsan onnét, viszlek a királyhoz!

– Mit csináljak én a királynál? – kérdezte Emelja.

–  Mit csinálj? Majd megmondom én neked! – s jól pofon ütötte Emelját. „No, ez pofon volt” – gondolta magában Emelja, s mondta csendesen: „A csuka parancsára s az én kívánságomra ugorj elé dorong, s üssed-verjed ezt az embert, hogy ropogjon bele a csontja!” Egyszeribe előugrott a dorong, verte-ütötte a tisztet, a katonákat, hogy csak úgy ropogott a csontjuk. Nagy ordítozással, nagy jajgatással szaladott ki a tiszt a házból, utána a katonák: meg sem állottak, amíg haza nem értek. Ottan jelentették a királynak, hogy mi történt velük.

„Hm – gondolta a király –, ez mégiscsak nagy dolog!”

Előhívatta legokosabb emberét, s annak parancsolta, hogy menjen Emeljáért, és valami furfanggal hozza el. Elment az okos ember, ment, mendegélt, addig ment, míg az Emelja falujába nem ért. Ott mindjárt hívatta a falu legöregebb emberét, s mondta neki:

– Engem a király küldött, hogy elébe vigyem a bolond Emelját. Hívd ide azokat, akiknél lakik. Az öregember mindjárt elment az Emeljáék házába, s hívatta az asszonyokat. Kérdezte a király embere:

– Mondjátok nekem, mi a szokása annak az ostoba Emeljának?

– Kegyelmes uram  – felelték az asszonyok –, ha valamit egyszer-kétszer kérnek tőle, nem teszi meg; de harmadszorra megteszi, amit akarnak. De nem tűri, hogy gorombáskodjanak vele.

– Jól van, csak eredjetek haza!  – mondta a király követe. Aztán vásárolt szilvát, szőlőt, mindenféle gyümölcsöt, s úgy ment az Emeljáék házába. Mikor belépett a házba, Emelja akkor is ott feküdt a tűzhely mögött. A király követe adott neki szilvát, szőlőt, mindenféle gyümölcsöt, s mondta:

– Miért fekszel a tűzhely mögött, Emelja? Jobb, ha velem jössz a királyhoz.

– Azért fekszem, mert jó meleg van itt!  – mondotta Emelja.

– Ej, ej, Emelja!  – mondta szépen a király embere. – Gyere velem! Meglásd, milyen jó dolgod lesz ott.

– Lusta vagyok  – mondta Emelja nagy röviden.

– Gyere velem, Emelja! Meglásd, a király olyan szép veres kaftánt, sapkát és csizmát csináltat neked, amilyet még nem láttál a világon való életedben.

Ahogy ezt hallotta Emelja, felkelt a tűzhely mögül, s mondta a király emberének:

– Hát csak eredj előre, mindjárt megyek utánad!

A király embere odafordult az asszonyokhoz, és kérdezte csöndesen:

– Lehet bízni benne? Megtartja a szavát?

– Meg, meg, csak menj bátran !  – mondták az asszonyok.

Elment hát a király embere, Emelja pedig, mit gondolt, mit nem, felült a kemence tetejére, s mondta:

– Hej, de szeretnék a királyhoz menni! De hogyan? Hogyan? „A csuka parancsára és az én kívánságomra, kemence, indulj azonnal a király palotájába!”  – mormogta magában csendesen. Hát, uram teremtőm, egyszerre csak recsegni-ropogni kezdett a kemence, kimozdult a helyéből, elindult, kiütötte a háznak a falát, merthogy az ajtón nem fért ki, azután, hogy az udvarra ért, vágtatni kezdett, mint a sebes szél, még annál is sebesebben. A király embere még nem is ért haza, ő már ott volt a király udvarában. A király már messziről látta, hogy jön Emelja a kemence hátán. Egyszeribe lement a palotából, elébe ment az összes minisztereivel.

– Isten hozott, Emelja!  – mondta a király, s fogadta nagy szívességgel. Még kezet is fogott vele. Aztán mondta:

– Ej, ej, Emelja! Hát miért is gázoltál te le annyi embert, mikor az erdőben fáért jártál?

– Arról nem én tehetek  – mondta Emelja –, miért nem tértek ki az útból?

Abban a pillanatban belépett a király leánya. Emelja ránézett a királykisasszonyra, nézte, nézte, megtetszett neki erősen, és csendesen mormogta magában: „A csuka parancsára és az én kívánságomra, ez a szép királykisasszony szeressen belém!”

Alig mondta ki ezt, a királykisasszony mindjárt beleszeretett az ostoba Emeljába. No, jó, ez így volt, ahogy volt. Emelját a király jól megvendégelte, azután meg hazament. Bezzeg hogy a kemence hátán ment haza! A kemence szépen visszament a helyére, Emelja pedig lefeküdt melléje, s hevert szép csendesen tovább. Hanem a király palotájában mi történt? Az történt, hogy a királykisasszony szívét erősen elfogta a szerelem. Egyszerre csak bement az apjához, letérdepelt előtte, és mondotta:

– Apám, apám, édesapám! Szeretem Emelját, adj hozzá feleségül!

Hej, szörnyű haragra gerjedt a király! Mit csináljon ezzel a leánnyal? Egybehívta a minisztereit, adjanak neki tanácsot. Egyik egyet mondott, másik mást mondott, végezetül azt határozták, hogy a király azt a tisztjét, aki már egyszer volt Emeljánál, s aki, ott olyan cudarul járt, büntetésből visszaküldi Emeljához, hogy hozza el. Mindjárt behívták a tisztet, s mondta a király:

– Hallod-e, fiam, én egyszer már téged elküldöttelek ahhoz az ostoba Emeljához, de nem tudtad elhozni. Büntetésből másodszor is elküldelek. De most már feltétlenül el kell hoznod. Ha elhozod, gazdagon megjutalmazlak, ha nem hozod el, fejedet vétetem.

Búsult a szegény tiszt, majd felvetette a bánat: „Mi lesz most velem?” De hiába, egyebet nem tehetett: elindult az Emelja falujába. Ahogy megérkezett, hívatta a falu legöregebb emberét, s mondta neki:

– Nesze, öreg, pénzt adok, vásárolj rajta minden jót, enni- és innivalót. Hívd meg Emelját ebédre; itasd le, de úgy leitasd, hogy aludjék el.

Elment az öreg, vásárolt minden jót, enni-, innivalót; azután meghívta Emelját ebédre. Emelja el is jött, nagy örömmel jött; hogyne jött volna! Leült az asztalhoz, evett-ivott, amennyi csak belefért. Addig ivott, amíg egyszerre csak elterült a földön, aludt, mint a bunda. Akkor aztán belépett a tiszt, megkötözte Emelját, feltette a kocsijára, s vitte a király városába. Jelentették a királynak, hogy itt van Emelja megkötözve.

– No, ha itt van  – mondta a király –, elé hamar egy hordót! Belülről jól szegezzétek ki erős vasszegekkel. Abba tegyétek bele Emelját meg a királykisasszonyt, s dobjátok a hordót a tengerbe! Úgy lett, ahogy a király parancsolta. A hordót beledobták a tengerbe, az meg csak úszkált, úszkált a tenger felszínén. Emelja pedig még mindig csak aludt, aludt. Egyszerre aztán fölébredt. Hát látja, hogy nem lát semmit. Szörnyű nagy volt a sötétség.

– Vajon hol vagyok én? – kérdezte magában. Mert azt hitte, hogy egyedül van. Felelte a királykisasszony:

– Itt vagy, Emelja, a hordóban, s itt vagyok én is veled.

– Ki vagy te?

– A király leánya – felelte a leány, s elmondta, mi történt. Aztán elkezdett sírni keservesen, és kérte Emelját, gondoljon valamit, hogy szabaduljanak meg ebből a hordóból. Mondotta Emelja:

– Nekem itt jó melegem van.

– Irgalmazzál, Emelja, szabadíts meg a hordóból!

– Miért szabadítsalak meg?  – mondta Emelja.

– Nem szabadítalak én, meg sem mozdulok! Lusta vagyok.

– Meghalok, Emelja, szabadíts meg a hordóból!  – könyörgött a királykisasszony, s hullott a könnye, mint a záporeső. – No, jó, megszabadítalak  – mondta Emelja, s szép csendesen, halkan mondotta magában: „A csuka parancsára s az én kívánságomra, tenger, dobd ki a hordót a szárazföldre, a mi országunkba; ott azután, te hordó, essél szét!”

Alig mondotta ezt Emelja, hullámzani kezdett a tenger, kidobta a hordót a szárazföldre, s ott egyszeribe szétesett. Hát, édes istenem, de gyönyörű szép földön vetette ki a tenger őket! Csudaszép sziget volt az. Rengeteg sok szép fa, aranyleveles, gyémántvirágos fák, és azokon a fákon megszámlálhatatlan gyümölcs. Mondta a királykisasszony:

– Jaj, de szép ez az ország, Emelja, de házat nem látok. Hol fogunk lakni?

– Nagyon sokat kívánsz te  – mondta Emelja.

– Sokat, sokat! – mondta a királykisasszony. – De hova húzódunk majd az eső elől, a vihar elől? Építs egy házacskát!

– Lusta vagyok – válaszolt Emelja.

Addig-addig kérte, s olyan szépen kérte a királykisasszony, hogy Emelja megszólalt, és mormogta magában csöndesen: „A csuka parancsára s az én kívánságomra a sziget közepén legyen azonnal egy palota, szebb , mint a királyé. Ezt a palotát kristályhíd kösse össze a király palotájával, s legyen annyi szolgám, hogy szerük-számuk se legyen!”

Hát, abban a pillanatban olyan palota kerekedett a sziget közepére, amilyen még nem volt a világon. Annyi volt a cseléd a palotában, hogy egymást verték le, amint szaladgáltak ide-oda. S a palotából elindult egy gyönyörű szép kristályhíd, egyenesen a király palotájához. Hanem Emelja, amint körülnézte magát a palotában, látta a nagy fényességet, a nagy pompát, látta a sok cifra cselédet, azután a maga ruhájára nézett, gondolta magában: „Nem vagyok én így ide való!” Mondta hát csendesen:

– A csuka parancsára, az én kívánságomra legyen belőlem egy derék, szép, okos ifjú! Legyen nekem szép ruhám, mint a királyfinak! Ahogy ezt kimondotta Emelja, egyszeribe dali, szép ifjú vált belőle, s olyan okos, hogy akik látták, hallották, bizony megcsudálták. Akkor aztán egy inasát elküldte a királyhoz, hogy hívja meg a királyt s a minisztereit ebédre. Az inas szépen átsétált a kristályhídon, ment a királyhoz, s mondta, hogy az ő gazdája a király őfelségét s a minisztereit ebédre hívja.

– Ki a te urad?  – kérdezte a király.

– Azt nem szabad megmondanom  – szólt az inas. (Mert közbe legyen mondva, Emelja megtiltotta, hogy elárulja őt.) – Hanem csak jöjjön felséged, majd ott meglátja, hogy ki s mi az én gazdám!

Szörnyen kíváncsi lett a király, s bezzeg hogy megígérte az inasnak, hogy indul egyszeribe a minisztereivel együtt. El is indult a király mindjárt, mentek vele a miniszterek, mentek vele a hercegek is mind. Emelja, pedig, mikor látta, hogy jön a király, lement a palotájából, ment egyenesen a király elé. Lehajolt a kezére, megcsókolta, aztán megcsókolta a száját, karon fogta, s felvezette a palotájába. Ott leültette aranyszékre, aranyasztal mellé. Hej, de meg volt rakva az az asztal mindenféle étellel s itallal! Azután leültek a miniszterek is az asztal mellé, ettek-ittak, s mikor javában folyt a dínomdánom, kérdezte Emelja a királyt:

– Ismer-e engem, felséges királyom?

Bezzeg hogy nem ismert rá a király Emeljára! Merthogy nagyon szép volt, nagyon dali volt, s merthogy olyan fényes ruha volt rajta, amelynél fényesebbet, ragyogóbbat még a király sem látott.

– Nem, nem ismerlek téged! – mondta a király.

– Hát nem emlékszik, felséges királyom arra az ostoba legényre, aki kemence hátán látogatta meg felségedet, s akit a leányával együtt hordóba záratott, s a tengerbe dobatott? Ismerjen rám! Emelja vagyok én!

Megijedt a király szörnyűségesen, mikor megismerte Emelját. Ki tudja, mi történik most vele? De abban a pillanatban belépett a királykisasszony is. Nyakába borult az apjának, ölelték, csókolták egymást. A király pedig mondta:

– Emelja, én igen nagyot vétettem ellened! Neked adom a leányomat. Még abban az órában megtartották a lakodalmat. Lakodalom után a király átadta az országot Emeljának, de Emelja nem fogadta el. Azt mondta:

– Elég nekem az én királyságom. Elég nekem ez a szép sziget; elég nekem ez az én palotám. Itt maradok én halálig! Ott is maradott.

forrás

A szép Katarina

(szicíliai népmese)

Volt egyszer egy igen-igen gazdag kereskedő, aki még a királynál is gazdagabb volt, s annak egyetlen leánya, akinek Katarina volt a neve, s ki szebb volt a napnál.

Egyszer, amint Katarina a szobájában ült, hirtelen felnyílt az ajtó, s szép magas asszony lépett be, kinek egy kis kerék volt a kezében.

– Katarina – szólt a szép asszony –, mikor akarod élvezni az életedet, ifjú vagy öreg korodban?

Katarina csak nézte, nézte a szép asszonyt, s úgy megdöbbent a különös kérdésen, hogy nem tudott felelni rá, s az asszony ismét kérdezte:

– Katarina, mikor akarod élvezni az életedet, ifjú vagy öreg korodban?

Ekkor már egy kissé magához tért Katarina, s gondolta magában: ha azt mondom, fiatal koromban, akkor majd öreg koromban kell szenvednem. Már csak inkább öreg koromban legyen nyugodalmas életem, most meg legyen úgy, ahogy a jó Isten akarja. Azt mondta hát a szép asszonynak.

– Öreg koromban.

– Teljesül a kívánságod – mondta a szép asszony, azzal egyszer megfordította a kis kereket, s eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

Vajon ki volt ez a szép magas asszony? Nem volt az senki más, mint Katarinának a sorsa.

Egy-két nap múlva Katarina édesapjának hírül hozták, hogy a tengeren néhány hajója elsüllyedt. Aztán ismét egy-két nap múlva jött a hír, hogy most még több hajója süllyedt el, s alig telt el egy hónap, minden vagyonát elvesztette. És még egy hónap sem telt el azután, Katarina apja meghalt nagy bánatában.

Egyedül maradott szegény Katarina a világon, egy fillérje sem volt, sem senki, aki magához fogadja. Gondolta magában, elmegy más városba, ott szolgálatot keres, s csakugyan el is ment. Amint ment az utcán nagy búsan, meglátta egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt, s megszólította:

– Hová mégy egyedül, te szép leány?

– Ó, nemes hölgy – felelt Katarina –, szolgálatot keresek. Nem fogadhatna fel?

Az úriasszony mindjárt felfogadta Katarinát, s ahogy teltek-múltak a napok, mindjobban megszerette, mert Katarina szorgalmas is volt, hűséges is volt.

Egyszer egy este azt mondja asszonya Katarinának:

– Katarina, sétálni megyek, s az ajtót rád zárom, nehogy valami bajod essen.

– Jól van, asszonyom – mondotta Katarina, s mikor elment az asszonya, leült s fonni kezdett. De alig perdült egyet-kettőt az orsó, hirtelen kinyílt az ajtó, s belépett az a szép magas asszony, az ő sorsa.

– Úgy – kiáltott rá –, hát itt vagy? S azt hiszed, hogy békében hagylak?

Azzal nagy hirtelen feltörte az összes szekrényeket, kidobálta belőlük a drága szép ruhákat, azokat mind diribdarabba szaggatta.

– Ó, istenem, istenem – szólt Katarina –, mi lesz velem, ha hazajő az asszonyom. Megöl, bizonyosan megöl.

Szörnyű nagy félelmében világgá ment, ám az a szép magas asszony, amint Katarina elszaladt, szépen visszavarázsolta a széttépett holmikat, s visszarakta a helyükre, bizony nem látszott meg azokon, hogy valaki még csak hozzájuk is ért volna. Mikor aztán hazajött az asszony, kereste Katarinát, s nem tudta elgondolni, hová tűnhetett. Első pillanatban azt hitte, hogy tán ellopott egy s mást, de semmi sem hiányzott, Katarina pedig nem jött vissza, hanem meg sem állott, míg más városba nem ért. Amint ment nagy búsan az utcán, ismét megszólította egy úriasszony, aki az ablakban könyökölt:

– Hová mégy, te szép leány?

– Ó, nemes hölgy, szegény leány vagyok, szolgálatot keresek, nem fogadhatna-e fel?

Az asszony mindjárt felfogadta, s szegény Katarina azt hitte, most már békében élhet itt, de hajh’, alig telt el egy-két nap, mikor az asszonya sétálni ment, hirtelen kinyílt az ajtó, s ott állott előtte a szép magas asszony, s szörnyű haraggal kiáltott rá:

– Úgy? Most meg itt vagy? Talán bizony azt hiszed, hogy elrejtőzhetsz előlem?

Azzal feltörte itt is a szekrényeket, szétszaggatta a drága finom ruhákat, szegény Katarina meg nagy félelmében világgá szaladt. De a szép asszony itt is visszavarázsolta a széttépett ruhákat, s visszarakott minden darabot a maga helyére.

Hét teljes esztendeig volt ilyen Katarina élete, folyton menekült egyik városból a másikba, de akárhová ment, az a szép magas asszony mindenütt megtalálta, s elüldözte. Aztán, mikor a hét esztendő eltelt, úgy látszott, mintha az a szép magas asszony békén hagyná. Akkor elszegődött egy úriasszonyhoz, aki előre megmondta, hogy igen terhes lesz a szolgálata, hát csak úgy vállalkozzék rá, ha bízik az erejében.

– Mindent vállalok én – mondta Katarina. – Mi lesz a dolgom?

– Látod azt a magas hegyet? Ennek a hegynek a tetejére mindennap ki kell vinned egy targonca frissen sült kenyeret, s ott hangosan kell kiáltanod háromszor egymásután: Ó, úrnőm Sorsa! Ó, úrnőm Sorsa! Ó, úrnőm Sorsa! Akkor megjelenik az én sorsom egy szép asszony képében, s te átadod neki a kenyereket.

– Szívesen vállalom – mondta Katarina.

Három esztendeig lakott Katarina ennél az úriasszonynál, s minden áldott nap vitte targoncán a frissen sült kenyereket, s kiáltott háromszor: Ó, úrnőm Sorsa! – akkor megjelent egy szép magas asszony, s átvette tőle a kenyereket. Haj, de közben sokat sírt szegény Katarina, hogyne sírt volna, mikor eszébe jutott, hogy ő milyen gazdag leány volt, s most szegény szolgálónak kell lennie. Egyszer aztán megkérdezte az asszonya:

– Katarina, miért sírsz te olyan sokat?

Katarina erre elmondta az ő történetét, az asszonya meg mondta neki:

– Tudod mit, Katarina? Ha holnap felmégy a hegyre, kérd meg az én Sorsomat, szóljon a te Sorsodnak, beszéljen a szívére, hogy elégelje meg a te sok szenvedésedet.

Katarina megfogadta az asszony tanácsát, s másnap, mikor felment a hegyre, elpanaszolta az asszonya sorsának az ő szomorú életét. Sírva kérte: Ó, úrnőm Aorsa, kérd meg az én sorsomat, ne üldözzön többé.

Felelt a sors:

– Ó, te szegény leány, a te sorsod szívét hét fátyol fedi, nehezen hallja meg a kérést. De csak jöjj el holnap, aztán hozzávezetlek.

Katarina hazament, az asszonya Sorsa pedig tüstént felkereste a Katarina Sorsát, s mondta neki:

– Kedves testvér, miért üldözöd még mindig a szegény Katarinát? Engedd meg már, hogy virradjon fel az ő napja is.

– Jól van – mondta Katarina Sorsa –, holnap vezesd hozzám, adok neki valamit, az majd segít rajta.

Másnap aztán Katarinát az asszony Sorsa elvezette az ő sorsához, az pedig adott neki egy gomolya selymet, s mondta neki:

– Őrizd meg jól, ennek még hasznát veszed!

Azzal hazament Katarina, s mondta az asszonyának.

– Íme, asszonyom, nézze, mit adott az én Sorsom. Egy gomolya selyem. Mit csináljak ezzel? Hisz alig ér valamit.

– Csak őrizd meg – mondta az asszony –, ki tudja, mi hasznát veszed.

Telt-múlt az idő, s történt, hogy a fiatal király házasodni készült, s mindenféle szebbnél szebb, drágábbnál drágább ruhákat varratott magának. Hanem, amikor a szabó belefogott egy gyönyörű selyemruhába, sehol sem talált ahhoz a selyemhez való selyemcérnát, ugyanolyan színűt. Jelentette ezt a szabó a királynak, az meg kihirdette az egész országban, hogy akinek ilyen meg ilyen cérnája van, vigye az udvarába, s megveszi jó áron.

– Katarina – mondta az asszonya –, vidd a selyemcérnát a király udvarába, mert éppen olyat keres a király, amilyen a tied. Majd meglátod, szép ajándékot kapsz te azért.

Fölvette Katarina a legjobbik ruháját, ment a király udvarába, egyenesen a király színe elé, aki, amikor meglátta, ugyancsak ámult-bámult, mert már sok szép leányt látott, de Katarinához hasonlatosat még soha.

– Felséges királyom – mondta Katarina –, ihol, hoztam egy gomolya selyemcérnát, olyat, amilyent kerestet.

Hej, örült a király, s mindjárt hívatta az udvarmestert, kérdezte, mit fizessenek ezért a szép selyemért.

Nosza, mindjárt hozták az aranymérőt, rátették egyik serpenyőjére a selymet, a másikra meg rakosgatták az aranyat, de bár raktak rá jó nagy halommal, nem tudta lebillenteni a selymet. Akkor behoztak egy nagy-nagy mérőt, s rárakták, ami aranya, ezüstje, gyémántja volt a királynak, de bizony a selyem serpenyője meg sem billent.

– Tegyétek rá a koronát is! – kiáltott a király.

Nosza, rátették a koronát, s hát most éppen egyformán állott a két serpenyő.

– Hol kaptad ezt a selymet? – kérdezte a király.

– Felséges királyom – felelt Katarina –, az asszonyom ajándékozta nekem.

– Nem, az nem lehet! – kiáltott a király. – Mondd a való igazságot, különben fejedet vétetem!

Mit tehetett szegény Katarina, megmondta az igazat.

Volt a király udvarában egy bölcs asszony, aki jelen volt, s hallotta Katarina elbeszélését. Ez azt mondta Katarinának:

– Katarina, te sokat szenvedtél, de most majd jó napokat fogsz látni. Merthogy a selyemcérnádat csak a király koronája tudta lehúzni, meglásd, hogy királyné lesz belőled.

– Bizony, királyné – mondta a király –, mert Katarina lesz az én feleségem, senki más.

Bezzeg hogy úgy is lett, a király feleségül vette Katarinát, s attól kezdve boldog volt. Még ma is él, ha meg nem halt.

Átdolgozta: Benedek Elek

Forrás:

A három kívánság

(magyar)

Hol volt, hol nem volt, elég az, hogy volt egyszer egy szegény ember meg annak a felesége. Fiatalok voltak, gyerekük se volt még, szerették egymást, megértették egymást, de a nagy szegénység miatt egyszer-egyszer azért összezördültek. Na elég, egyszer az asszony előbb került haza a mezőről, mint a férje, és azon főtt nagyon a feje, mit készítsen vacsorára. Megcsinálta a tüzet, mást nem tudott, egy kis leveshez tett föl vizet. Arra gondolt közben, hogy miért is olyan szegények, hogy miért nem tudja egyszer meglepni az urát egy jó vacsorával. Amint ezt gondolta, hallott valami suhanást maga mellett, hát egy tündér száll eléje. Meg volt bizony illetődve a szegény kis asszony, most látott először tündért. Az pedig meg is szólalt, azt mondta:

– Na, nem bánom, te szegény asszony, legyen három kívánságod, majd meglátom, mennyi eszed lesz magadhoz. – Azzal el is tűnt, ahogyan jött, a tündér.

Hát az asszony hitt is meg nem is a szemének és a fülének, de azért az első kívánság már megszületett a fejében. Egy szál kolbászt kívánt azzal, hogy úgyse lesz belőle semmi. De abban a pillanatban már szállt is le a kéményből egy lábas, benne a szép szál kolbász. Oda kellett csak tenni a tűz fölé a lábast, volt abban zsír is bőven.

Mikor beállított az ember, volt szájtátás, mert már tele volt a konyha jó szagokkal. Amikor az asszony elmondta, mi történt, hát mindjárt elkezdtek tanakodni, mi legyen még a két kívánság. Az ember lovat, tinót, malacot akart, az asszony meg mást, nem tudtak megegyezni. Csak vitáztak, mintha éhesek se lettek volna. Az ember képes lett volna éhgyomorra rá is gyújtani; tömködte a pipáját, nyúlt a parázsért, de olyan ügyetlenül csinálta, hogy feldöntötte a lábast kolbászostul.

Persze hogy megijedt az asszony, kapkodott mind járt, hogy kirántsa a kolbászt a tűz közül, és szidta az urát:

– Nőtt volna inkább az orrodra, mint a tűzbe fordítod ezt a kolbászt!

Na hiszen, ez kellett csak! A kolbász már ott lógott az ember orrán, le egészen a térdéig. Először meg se ijedt az asszony, próbálta, hogy leszakítja a kolbászt a férje orráról, de az úgy odanőtt hogy azt onnan le nem lehetett szakítani. Most már megijedt a szegény kis asszony, el is sírta magát. Tudták már mind a ketten, ha valami vagyont kívánnak harmadikra, az meglesz, de hát mi lesz akkor a kolbásszal?

– Majd levágjuk – mondta az asszony.

– De én nem engedem – feleselt az ember –, most már, ha így van, kívánjuk vissza a lábasba, aztán kész.

– De hát a tinó, a ló, meg a malac! – így az asszony.

Az ember erre azt felelte:

– De hát ilyen bajusszal csak nem járhatok, te hogy csókolsz meg, ha kolbász lóg le az orromról!

Na, végül csakugyan az lett, az volt a harmadik kívánság, hogy a kolbász menjen vissza a lábasba. Most láthattak csak vacsorához, de nem nagyon ízlett szegényeknek a jó falat, még mindig azon zsörtölődtek, ki volt az oka, hogy ezután is már csak olyan szegények lesznek, mint voltak.

A három kívánság

(magyar)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy szegény ember és annak felesége. Fiatalok voltak mind a ketten, szerették is egymást, de a nagy szegénység miatt sokszor összeperlekedtek.

Egyszer egy este az asszony tüzet rak. Gondolja magában, mire az ura hazajön, főz valami vacsorát, de bizony nem volt miből. Még a víz fel sem forrott, jön haza a gazda, s mondja a feleségének nagy örömmel:

– Hej, feleség, ha tudnád, mit történt! Vége a nagy szegénységnek, lesz ezután minden, amit szemünk-szájunk kíván.

– Ugyan ne tréfáljon kend – mondja az asszony –, talán bizony kincset talált?

– Meghiszem azt! Hallgass csak ide. Amint jövök az erdőből, mit látok az út közepén? Berekedt a nagy sárba egy kicsi aranyos kocsi, a kocsi előtt két mókus, s a kocsiban olyan szép asszony ült, amilyent még világéletemben nem láttam. Bizonyosan tündér lehetett. Mondja nekem az a tündér:

„Te jó ember, segíts ki a sárból, s bizony nem bánod meg.”

–Hát én hogyne segíteném!” – mondtam én.

Azzal megfogtam az aranyos kocsit, asszonyostul, mókusostul kikapom a sárból.

Akkor aztán töviről hegyire kikérdezett engem: van-e feleségem? Mondtam én: van bizony. Gazdag vagyok-e? Mondtam én: biz szegény vagyok, mint a templom egere.

„No bizony, ha szegény vagy, mondd meg otthon a feleségednek, hogy kívánjon három dolgot, akármit, s mind a három kívánsága azonnal teljesül.”

– Hallja-e – mondta az asszony –, ne tréfáljon, mert nincs kedvem a tréfára!

– Jól van, jól, hát próbáljuk meg, kívánj valamit!

– Hát jól van, kívánok. Ó, uram istenem, bárcsak egy rőfös kolbász kerülne ide!

Abban a szempillantásban a kéményből leereszkedett egy nagy lábos, s a lábosban egy rőfös kolbász volt, szépen összetekeredve.

– Látod, hogy igazad volt – mondá a szegény ember. – Hanem most már valami okosabban kívánjunk, mert látod, hogy teljesedik.

A szegény ember elővette a pipáját, még volt egy kicsi dohánya, teletömte. Gondolta, ha pipára gyújt, majd valami okosabb jut eszébe. Benyúl a tűzbe, hogy szenet vegyen ki a pipájára, de olyan ügyetlenül talál belenyúlni, hogy a lábos felfordult a hamuba. Felpattant az asszony, elkezdett lármázni:

– Jaj, de ügyetlen kend, bárcsak az orrára nőne ez a kolbász!

S ahogy ezt kimondta, már ott is lógott az urának az orrán a rőfös kolbász, úgy odaforrott, hogy azt szépszerével levenni nem lehetett.

Hej, uram teremtőm, megszomorodtak mind a ketten, már most mit csináljanak, mit kívánjanak harmadiknak?

Mondja az ember:

– Előbb ezt a kolbászt vegyük le.

Próbálja az asszony, nem tudja levenni.

– Hát bizony ezt le kell vágni – mondja az asszony. – Egy kicsit az orrából is lecsippentünk, nem olyan nagy baj az!

– De már azt nem engedem!

– Bizony, ha nem, akkor járjon kend a kolbásszal!

– De már ezt nem teszem, hogy az egész világ csúfja legyek.

– Istenem, istenem, mit tudunk csinálni?

– Tudod mit, asszony – mondja az ember –, kívánd azt, hogy a kolbász essék le az orromról.

Mit volt mit tenni, a szegény asszony mégiscsak azt kívánta, hogy az ura orráról essék le a kolbász. Mikor aztán leesett, a hamut szépen lemosta róla, úgy megették egy ültükben, hogy egy falat sem maradt belőle. Evés közben szépen megbékültek, s többet a szegénység miatt nem veszekedtek, hanem dolgoztak sokat. Lett aztán ökör is, ló is, lett föld is, lett szép ház is.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

Az öreg halász nagyravágyó felesége

(magyar)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy öreg halász. Volt neki egy nagyravágyó felesége. Egyszer elment az öreg halász a tengerre halászni. Hamarosan fogott egy gyönyörű, nagy pontyot. És csodák csodája egyszer csak megszólal a ponty:

– Te szegény halászember, engedj el engem! Úgy megjutalmazlak, hogy nem bánod meg soha életedben. Minden kívánságod teljesül. Hát az öreg halász a nagy könyörgésre a pontyot visszaengedte a tengerbe.

Hazamegy, kérdezi a felesége:

– No, mit fogtál? Hoztál-e valamit?

– Fogtam én egy nagyon szép pontyot.

– Hát miért nem hoztad haza?

– Úgy könyörgött szegény, hogy engedjem el. Minden kívánságunkat teljesíti.

– Hát akkor eredj vissza hozzá, és mondd meg neki, hogy egy nagyon szép házat szeretnék. Mert csak egy kis kunyhóban laktak a tenger partján.

Visszaballagott a halászember a tenger partjára. Odaállt a víz szélére, és hangosan mondta:

– Hallod-e, te ponty! Az én feleségem azt üzeni, hogy a tenger partján teremts egy szép kis házat! Kisvártatva felbukkan a ponty, és megszólal:

– Eredj haza, jó ember! Úgy van, amint kívánta! Hát valóban, ahogy hazaér, gyönyörű szép házuk lett. A felesége ott sürög-forog a konyhában. Egy ideig nagyon boldog volt. De egyszer csak megint azt mondja a felesége:

– Hallod-e, eredj vissza ahhoz a pontyhoz, mondd meg neki, hogy a házat meguntam, adjon egy kastélyt, és hogy grófok lehessünk! Ismét elment az ember a tenger szélére. Azt kiáltja:

– Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem! Egy kis idő elteltével felbukkan a hal, azt kérdi:

– Hát mit akar a te feleséged?

–Kastélyt akar, meg hogy grófok legyünk!

– Eredj haza, úgy van, amint kívánta!

Hát, ahogy hazaért, látta a gyönyörű szép kastélyt, és a felesége mint grófnő kényeskedett egyik szobából a másikba.

– Most már csak meg vagy elégedve? A felesége nagyon boldog volt. Másnap reggel, alighogy megébrednek, azt mondja az asszony:

– Hallod-e! Eredj ahhoz a pontyhoz, és mondd neki, hogy királyné szeretnék lenni, és palotában lakni. A szegény halászember, mit volt neki mit tenni, ismét elballagott szomorúan a víz szélére. Azt kiáltja:

– Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem. Eltelik egy kis idő, előjön a hal, és kérdi:

– Hát most mit akar a te feleséged?

– Királyné szeretne lenni, palotában lakni!

– Eredj haza! Úgy van, amint kívánta!

Ahogy hazaér a szegény ember, nem győz csodálkozni: a gyönyörű palota, a sok fényes katona majd elvette szeme világát. Mind vigyázzba vágták magukat a szegény halász előtt, amikor elhaladt előttük. Mikor végre bejutott a hosszú lépcsőn, sok szobán keresztül, kérdi a feleségét:

– No, asszony, meg vagy-e már elégedve a sorsoddal?

–  Meg – feleli az asszony boldogan.

Alighogy megvirradt másnap, azt mondja az asszony:

– Hallod-e, eredj vissza ahhoz a pontyhoz, és mondd meg neki, hogy most már császárné szeretnék lenni, és olyan palotát, várakat akarok, amilyen a világon sincs. Hát csak addig erősködött, hogy vissza kellett mennie a szegény halásznak a víz szélére. Mondja nagy szomorúan:

– Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem. Zavaros lett a tenger vize, hullámzott, és csak sokára jött elő a ponty, mérgesen:

– Hát mit akar a te feleséged?

–  Most meg császárné szeretne lenni, és olyan palotát és várakat, amilyen a világon sincs.

– Igaz, hogy ezért sem dolgozott – mondja a ponty –, nem is érdemli, de menj haza, úgy van, ahogy kívánta!

Hazament a szegény ember. Alig tért magához a nagy ámulattól, olyan fényes paloták, várak és udvari népség volt mindenütt. Azt kérdi a feleségétől:

– Most már csak meg vagy elégedve, mert én többet nem megyek vissza a pontyhoz! Az asszony nagyon boldognak is látszott. De másnapra kelve ismét csak azt mondja az urának:

– Hallod-e! Eredj vissza ahhoz a pontyhoz, és mondd neki, hogy én a világ úrnője szeretnék lenni Azt akarom, hogy mindenki nekem hódoljon, és leboruljanak az emberek a lábam előtt. A birodalmam a világ egyik végétől a másikig érjen! Hiába tiltakozott, szabódott a szegény halász, csak vissza kellett mennie. Mondja szomorúan:

– Hallod-e, te ponty! Az a ringy-rongy, az én feleségem, mindig pöröl vélem. Ott kellett állnia nagyon sokáig. A tenger haragos lett, hányta a habot, tajtékzott, és úgy hullámzott, mint még soha. Egy helyen zavaros lett a víz, és nagyon-nagyon sokára felbukkant a hal.

– Mit akar a te feleséged?

– A világ úrnője akar lenni, és hogy a világon mindenki a lába elé boruljon.

– Jól van – mondja a hal –, ha azt hiszi, hogy munka nélkül élhet, és másokon uralkodhat, hát legyetek ismét halászok.

Eredj haza, megtalálod őt a halászkunyhóban! Úgy is lett. Ott találta a szegény halász a kis halászkunyhóját, és benne a feleségét. Ettől kezdve szorgalmas és ügyes asszony lett. Még talán máig is élnek, ha meg nem haltak.

(forrás : Illyés Gyula Hetvenhét magyar népmese (Móra Ferenc könyvkiadó, Budapest, 1974.)

Vas Laci

(magyar)

Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király, annak három fia meg három lánya. A legkisebb fiút Vas Lacinak hívták, mert az olyan erős volt, mint a vas.

No, nemcsak erős volt Vas Laci, de csintalan is; hét ördög lakott benne.

Egyszer, amikor az iskolából jött hazafelé, nekiszaladt egy öregasszonynak, aki a feje tetején egy kosár tojást vitt. Leütötte a fejéről a kosarat, s a tojás mind összetört. Azt mondta az öregasszony:

– No, te fiú, neked rosszért jót kívánok. Azt kívánom, hogy amit legelőbb kívánsz, azonnal teljesedjék.

Vas Laci nagyot kacagott, amint szaladt hazafelé, gondolta magában: ejnye, de bolond asszony ez, még jót kíván nekem, mikor a tojását mind összetörtem. No, csak hazamenjek, mindjárt valami jót kívánok.

Hazamegy a fiú, hát a nénjei éppen labdáznak. Közéjük áll ő is, de a királykisasszonyok összeegyeztek, hogy mind csak Lacit üssék, legalább így visszafizetik neki a kölcsönt, mert őket is sokat bosszantotta a csintalanságával.

Hej, mérgelődött Laci, mikor látta, hogy mind csak őt püfölik a labdával, s nagy mérgében odakiáltott a leányoknak:

– Ó, hogy a föld nyeljen el!

Abban a pillanatban megnyílt a föld, eltűnt a három királykisasszony.

Nagy volt a szomorúság a király udvarában. Keresték a királykisasszonyokat mindenfelé az egész világon, de sehol sem találták, nem is tudták, hogy merre keressék, mert Vas Laci egy szóval sem mondta, hogy a nénjeit a föld nyelte el. Utánuk ment a legidősebb királyfi, utánuk a középső királyfi, de eltelt egy esztendő, eltelt kettő, három, még több is, és a királyfik még nem kerültek vissza, valahol elpusztultak bizonyosan.

Aközben Vas Laci felcseperedett, nagy, erős legény lett belőle, s ezt mondta a királynak:

– Édesapám, elmegyek én is a nénéim után, úgyis én vagyok az oka a szerencsétlenségüknek.

– No bizony, ha te vagy – mondotta a király –, indulj, s addig ne kerülj a szemem elé, míg a nénéidet meg nem találod s vissza nem hozod.

Elindult Vas Laci, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, hegyeken, völgyeken átal, s mikor már hét nap s hét éjjel folyton ment, beért egy rengeteg erdőbe. Amint megy az erdőn keresztül, látja, hogy egy öregasszony éppen a hátára akar emelni egy csomó száraz ágat, próbálja kétszer is, háromszor is, de nem tudja felemelni. Odamegy Vas Laci, s az öregasszonynak szépen a hátára emeli az ágakat. Mondja az öregasszony:

– Köszönöm, Vas Laci, hogy segítettél nekem, jóért jóval fizetek. Tudom én, hogy miben jársz te. A három nénédet keresed, akiket a föld nyelt el. De ne búsulj, ha te segítettél rajtam, én is segítek terajtad.

Azzal az öregasszony rátoppintott a földre, a föld egyszeriben megnyílt, kipattant belőle egy nagy vasláda. Azt mondta az öregasszony:

– Csak bújj belé bátran ebbe a ládába. Ez levisz téged a föld alá, s ott megtalálod a legidősebb nénédet s a másik kettőt is.

Belefeküdt Vas Laci a ládába, a láda pedig ment lefelé, hét nap, hét éjjel folyton-folyvást mehetett, aztán leért az alvilágba, s fölpattant a födele. Hát istenem, egy ezüstvár volt ott, egy hajításnyira tőle, az ezüstvár előtt egy folyó, de a folyón keresztül beretvából volt verve a híd, s azok a beretvák úgy táncoltak, ugráltak, hogy azon halandó ember által nem mehetett.

Elszomorodott Vas Laci, nagyot sóhajtott:

Ide eljöhettem, de ezen a hídon soha, míg ez a világ, keresztül nem mehetek!

Mert úgy tudjátok meg, hogy a hídnak a túlsó vége éppen az ezüstvár kapujáig nyúlt, s másként a várba nem lehetett bekerülni. Akkor megszólalt a láda:

– Ne búsulj, Vas Laci, én a víz alatt szépen átviszlek, a várba is beviszlek, a többi aztán a te gondod.

Bebújt Vas Laci a ládába, a láda meg szépen átúszott a víz alatt, bevitte Lacit a várba, aztán szépen visszaúszott, otthagyta Lacit a várban.

Meglátja Lacit a nénje, összecsapja a kezét, elébe szalad:

– Jaj, lelkem öcsém, hogy jöttél ide? Vége az életednek! Nem tudod hogy a hétfejű sárkányé ez a vár, s ha hazajő, megöl téged?

– Ne félj, néném – mondta Vas Laci –, csak adj nekem egy kardot, a többit bízd rám!

Bementek a fegyveres szobába, ott Vas Laci leakasztott egy kardot. Hát, uram, teremtőm, abban a pillanatban nagyot döndült az ezüstvár. A hétfejű sárkány hajította haza a buzogányát hetvenhét mérföldről.

– Jaj, lelkem öcsém, mindjárt itt lesz a hétfejű sárkány, készülj a halálra!

– Ne félj, néném, ne félj!

Jött is a sárkány rettentő nagy haraggal.

Hát te mit akarsz itt? – kérdezte Vas Lacit.

– Meg akarok küzdeni életre-halálra – mondta Vas Laci.

– Ó, nem küzdök én meg akárki fiával. Előbb hadd látom, mit tudsz!

Kivett az asztalfiókból egy kőkenyeret meg egy vasbicskát, s azzal leszelt egy karéj kenyeret.

– No, lássuk, mit tudsz te?

Vas Laci fogta a kenyeret, s a vasbicskával kettészelte.

– No, most megküzdhetünk – mondta a sárkány –, látom, hogy hozzám való vagy. Gyere velem a vascsűrbe!

Mennek a vascsűrbe, birokra kelnek. A hétfejű sárkány felkapja Vas Lacit, s térdig vágja a vasba. Nosza, kiugrik Vas Laci, felkapja a hétfejű sárkányt, jól megkerengeti a levegőben, azzal úgy levágja, hogy derékig süppedt a vasba. De kiugrik a hétfejű sárkány is, és levágja Vas Lacit, hogy mellig süppedt a vasba. Nekirugaszkodik Vas Laci, kiugrik a vasból, fölkapja a hétfejű sárkányt, még jobban megkerengeti a levegőben, s úgy levágja, hogy nyakig süppedt a vasba. Akkor kirántotta a kardját, s a sárkánynak mind a hét fejét levágta.

– No, édes néném – mondotta Vas Laci –, most már gyere velem, mehetünk!

– Jaj, dehogy mehetünk, dehogy mehetünk, a beretvahídon nem tudunk mi keresztülmenni. Itt kell elpusztulnunk.

Gondol ide, gondol oda Vas Laci, mit is csináljon hamarjában. Ő bizony egyet gondolt, kiásta a földből a sárkány testét, lenyúzta a vastag bőrét, beterítette vele a beretvahidat, s úgy átsétáltak, hogy még a lábukat sem vérezték meg. Hát, amint keresztülmentek a hídon, ott van az öregasszony, s mondja Vas, Lacinak:

– No, fiam, ezt a nénédet szerencsésen megszabadítottad. Én a vasládában fel is viszem. Te pedig menj most az én kovács bátyámhoz, ide nem messze lakik. Mondd meg neki, tisztelem, amit lehet, segítsen rajtad!

Elválnak egymástól. Az öregasszony ment a királykisasszonnyal a ládában fölfelé ment Vas Laci is, amerre az öregasszony utasította. Megy, mendegél Laci is, megérkezik a kovácsműhelybe, de az olyan kovácsműhely volt, amilyent ő még világéletében nem látott. Tiszta csupa acél volt a fala, a födele, kívül-belül. Bemegy a műhelybe, hát a kovács is tetőtől talpig csupa acél.

Köszön Laci illendőképpen, elmondja, miben jár, s mit üzent az öregasszony.

– Jól van, fiam – mondotta a kovács –, ismerem a dolgodat, hiszen erős legény vagy, amint látom, vasból van a tested, de megacélozlak tetőtől talpig, hogy kard ne fogja testedet.

Azzal mindjárt meg is acélozta Vas Lacit, s azt mondta neki:

– No most, fiam, mehetsz, állj belé ebbe az útba a műhely előtt, s ki se térj belőle. Egyenesen az aranyvárhoz érsz, abban lakik a középső nénéd, a tizennégy fejű sárkány tartja szomorú rabságban.

Megköszöni Vas Laci a kovács jóindulatát, elbúcsúzik tőle, s meg sem áll, míg az aranyvárhoz nem ér. Az aranyvár előtt nem volt beretvahíd, de úgy forgott egy kacsalábon, mint a veszedelem. Hiszen foroghatott, nem forgott sokáig. Odaszökött Laci, s úgy megfogta a kacsalábat, hogy a vár egyszeriben megállott a forgásában, a másik kezével pedig bedöntötte a kaput, s belépett a várba.

Éppen jókor érkezett, jött elébe a tizennégy fejű sárkány.

– Hát te mit akarsz itt? – kiáltott rá a sárkány.

– El akarom vinni a nénémet.

– Megállj, öcsém, előbb küzdjünk meg.

– Én nem bánom – mondta Vas Laci –, küzdjünk meg! – S nekigyürkőzött.

– Nem úgy, öcsém, nem úgy! Legyen belőled vaskerék, énbelőlem papiroskerék. Menjünk ki két hegy tetejére, s úgy ütközzünk össze.

Mondta Laci:

– Csak légy te vaskerék, én a papiroskerék, úgy sem félek én tőled.

Kimentek a hegy tetejére. Vaskerék lett a tizennégy fejű sárkányból, papiroskerék Vas Laciból, gurultak lefelé, mint a sebes szélvész, de egyszerre csak kiesett a vaskerékből egy küllő, azzal a kerék elkezdett forogni maga körül, mint a fergeteges juh, s felfordult. Az a küllő a tizennégy fejű sárkánynak a feje volt.

Feltápászkodik a vaskerék, s mondja a papiroskeréknek:

– Nem jól van ez így! Belőlem lesz kék láng, belőled vörös láng, s úgy csapjunk össze.

– Nem úgy, komám – mondta Vas Laci –, te légy a vörös láng, én meg a kék láng.

– Nem bánom – mondta a sárkány –, nekem mindegy, akárhogy.

Vörös láng lett a sárkányból, kék láng Vas Laciból, s úgy csaptak össze, de egyik sem bírt a másikkal. Egyszerre csak egy holló repült el felettük, s felkiált a sárkány:

– Te holló, csöppents egy csepp vizet a kék lángba, egy fejet adok érte.

Felkiáltott Vas Laci is:

– A vörös lángba cseppents egyet, te holló, s én tizennégy fejet adok érte.

Hát bezzeg hogy a vörös lángba cseppentett vizet a holló. Ki is aludt mindjárt, vége volt a tizennégy fejű sárkánynak, a hollóé lett mind a tizennégy feje. Vas Laci pedig szaladt fel az aranyvárba, s vitte a nénjét a kovácshoz. Az meg vitte az öregasszonyhoz, s az öregasszony a vasládában szépen felvitte a középső királykisasszonyt is.

Ezalatt Vas Laci ment tovább, hogy megkeresse a harmadik nénjét is.

Amint ment, mendegélt, rengeteg erdőn keresztül, látja, hogy egy nagy szénaboglya ég, s a boglyában egy kicsi kígyó vergődik. Megszólítja a kicsi kígyó Vas Lacit:

– Mentsd meg az életemet, s jótett helyébe jót várj!

Odaszalad Vas Laci, s kikapja a kicsi kígyót az égő boglyából. Hej, istenem, hálálkodott a kicsi kígyó, s mondotta Vas Lacinak:

– Megmentettél a tűzhaláltól, jótett helyébe jót várj! Gyere velem az édesapámhoz, aki a kígyók királya, tudom, meghálálja a te jóságodat, ad mindent, amit csak kívánsz, temérdek aranyat, ezüstöt. De én azt mondom neked, akármi drágát, szépet kínál az apám, el ne fogadd tőle, csak kérjed tőle a legrosszabbik lovát, a legrozsdásabb kardját s a legszennyesebb ingét.

Megérkeznek a kígyókirály palotájába, ott a kicsi kígyó, aki, hogy a szavam össze ne keverjem, kígyókirálykisasszony volt, elmondja, hogy mi történt. Bezzeg, hogy volt becsülete Vas Lacinak, tejbe-vajba fürösztötték, el sem akarták engedni, maradjon ott egész életére.

Mondotta Vas Laci:

– Köszönöm a jóságodat, felséges királyom, de nekem mennem kell, hanem visszatérek még hozzád.

– Hát vígy magaddal az útra ezüstöt, aranyat, s mindent, ami kell.

– Nem kell nekem sem arany, sem ezüst, felséges királyom, add nekem a legrosszabb lovadat, a legrozsdásabb kardodat, legszennyesebb ingedet, s az elég lesz nekem.

„No – gondolta a király –, ezt bizonyosan a leányom tanácsolta neki, de jól van, neki adom.”

Azt mondta Vas Lacinak:

– Mindent jobb szívvel adtam volna, fiam, de megmentetted a leányom életét, hát legyen a tiéd a ló is, a kard is, az ing is.

Azzal kimentek a ménesbe, kiválasztották a legrosszabb lovat. Olyan bogos volt, olyan sánta volt, alig tudott lépni. Aztán kiválasztották a legrozsdásabb kardot s a legszennyesebb inget. A kardot mindjárt az oldalára kötötte Vas Laci, az inget pedig felvette. Amikor elbúcsúzott, a kígyókirálykisasszony megsúgta neki:

– Hallod-e, te királyfi, jól vigyázz erre a lóra, mert táltos! Jól a kardra is, mert amíg ilyen rozsdás, megölhetsz ezzel akárkit! De jól vigyázz az ingedre is, nehogy kimossák, mert amíg szennyesnek marad, kard ezt az inget nem fogja!

Elindult Vas Laci, s meg sem állott, míg a gyémántvárhoz nem ért. Ott volt a legkisebb nénje, szomorú rabságban a huszonegy fejű sárkánynál. Fölmegy Laci a gyémántvárba, s ím, elébe szalad a nénje nagy örvendezéssel:

– Jaj, lelkem öcsém, édes öcsém, hogy találtál ide?

De mindjárt el is szomorodott, hullott a könnye, mint a záporeső, s mondta Lacinak:

– Fordulj vissza, édes öcsém, lelkem öcsém, mert elpusztít a huszonegy fejű sárkány! Itt vannak a bátyáid, s füstre kötötte mind a kettőt, s úgy aszalja, téged is odaköt.

Azt mondta Laci:

– Ne félj, néném, van nekem olyan kardom, hogy azzal megölöm a sárkányt, ha százfejű is, s olyan ing van a mellemen, hogy a kard azt nem fogja!

– Ó, édes öcsém, lelkem öcsém, hiába a kardod, hiába az inged, a huszonegy fejű sárkányt még meg is ölheted, de a felesége ördöngös asszony, az bizonyosan elpusztít téged. Jobb lesz, ha szépszerivel kiváltasz minket.

Azt mondta Laci:

– Nem bánom, megpróbálom szépszerivel.

Fölmennek a palotába, ott ült aranylócán a huszonegy fejű sárkány, mellette az ördöngös felesége. Az asszony csak ránézett Vas Lacira, s tudta, hogy ki s mi, tudta, hogy miben jár; azt is tudta, hogy milyen kardja s milyen inge van.

– A nénédért jöttél, ugye, Vas Laci? – kérdezte az ördöngös asszony.

– A nénémért jöttem és a bátyáimért – mondta Vas Laci.

– Jól van, elviheted a nénédet is, a bátyáidat is, csak add az uramnak azt a rozsdás kardot, s azt a szennyes inget, ami a melleden van.

Egy szóval sem ellenkezett Vas Laci, leoldotta kardját, levette magáról a szennyes inget, s odaadta a sárkánynak.

Nagyot kacagott az ördöngös asszony, de még a huszonegy fejű sárkány is.

– No, te világbolondja – mondta a sárkány –, most kezemben az életed.

Azt felelte Vas Laci:

– Igazad van, huszonegy fejű sárkány, világbolondja vagyok, látom, hogy vége az életemnek, csak addig kegyelmezz az életemnek, amíg elbúcsúzok a lovamtól!

A sárkány megengedte jó szívvel, s Laci kiment az udvarba, nyakába borult a lovának, s elmondta neki keserves könnyhullatások közt, hogy mi történt.

– Szerencséd – mondta a táltos –, hogy csak a kardodat s az ingedet kérte, s én nem jutottam az eszébe. Kérd meg a sárkányt, hogy ha összevagdalja a testedet, tegye bele egy zsákba, akassza fel a nyereg kápájára, s én majd hazaviszlek a kígyókirályhoz, hátha az még segíthet rajtad.

Visszamegy Laci a palotába, s kérdi a sárkány:

– Na, elbúcsúztál a lovadtól, Vas Laci?

– Elbúcsúztam, huszonegy fejű sárkány, most már megölhetsz, miszlikbe vagdalhatod a testemet, csak arra kérlek, tedd bele egy zsákba minden porcikámat, akaszd föl a lovamra, hadd menjen vele világnak.

– Megteszem jó szívvel – mondta a sárkány.

Azzal csak kirántotta a rozsdás kardot, ezer darabra vagdalta Vas Lacit, aztán minden csontját-bontját fölszedte, egy zsákba belerakta, a zsákot felakasztotta a ló hátára, s a ló elnyargalt, mint a szélvész, még annál is sebesebben.

Egyszer csak a kígyókirály valami nagy zúgás-búgást hall, s mondja a leányának:

– Valami nagy szerencsétlenség történhetett Vas Lacival, leányom, mert hallom, hogy jő a táltos. Hamar szólj a legényeknek, hogy tegyenek nagy tüzet a kapu elé, hogy a tűz lángjával hűtse le magát, mert hallom, hogy nagy haraggal vágtat hazafelé.

Hirtelen nagy tüzet raknak a kapu elé, akkorát, hogy a lángja s a füstje felcsapott a magas levegőégbe. Hát jő a táltos, vágtat, mint a gondolat, neki a tűznek, s egy szempillantásra mind elnyeli a lángot, és attól egy kissé leülepedett.

Lejön a király s a királykisasszony az udvarra, kérdik a táltost:

– Mi baj, mi történt?

Mondja a táltos:

– Hazahoztam Vas Lacit, miszlikbe vagdalta a huszonegy fejű sárkány.

Levették a zsákot a nyeregről, felvitték a palotába, aztán belefújt a sípjába a kígyókirály, s jöttek a kígyók mindenfelől, csak úgy nyüzsögtek az udvaron, s várták a kígyókirály parancsát.

– Eredjetek – parancsolta a király –, hozzatok mindenféle forrasztófüveket!

Amennyi kígyó volt, erre a szóra mind eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Elszéledtek erdőn, mezőn, szedték a forrasztófüveket, vitték a király udvarába. A forrasztófüvekkel a királykisasszony megkenegette Vas Laci húsát, csontját, minden porcikáját összeforrasztotta, s hát, uram, teremtőm, hétszerte szebb és erősebb lett, mint volt annak előtte. Aztán ott tartották egy hétig, kettőig, s megtanították mindenféle bűbájos mesterségre. Úgy indult el ismét Vas Laci a gyémántvárba. Hanem most nem ment ám fel oda. Volt a huszonegy fejű sárkány kertjében egy nagy halastó, odament Vas Laci, annak a partján keresztülbucskázott a fején, aranykacsa lett belőle, belement a tóba, s ott úszkált egész nap. Arra megy egyszer a huszonegy fejű sárkány felesége, látja az aranykacsát, s mindjárt gondolta; hogy az a kacsa Vas Laci lehet. Jött a huszonegy fejű sárkány is, s nézte nagy gyönyörűséggel a kacsát.

– Jaj, de szép kacsa, jaj de szép, ilyet még nem láttam – mondta a sárkány. – No, ennek jó gondját viseljük.

Mondta az ördöngös asszony:

– Bizony ne viseld te annak semmiféle gondját, mert én úgy megkívántam a máját, hogy ha nem ehetem belőle, szörnyethalok.

– Jól van – mondta a sárkány –, hát ha megkívántad, egyél belőle. – S elővette a nyilát, rálőtt a kacsára. Rálőtt százszor is, de egyszer sem találta, mert a kacsa mindig a víz alá bukott.

– No, megállj! – kiáltotta a sárkány. – Ha meg nem tudlak lőni, megfoglak!

Ledobta a tó partjára a rozsdás kardját, le a ruháját, s a ruhájával a szennyes inget is, beleugrott a tóba, úszott a kacsa után. De amint beleugrott, a kacsa kiröppent a tó partjára, átbucskázott a fején, ismét Vas Laci lett belőle, fölkapta a kardot, felvette a szennyes inget, s azt mondta a sárkánynak:

– No, most gyere ki!

Hát hiszen kijött a sárkány, de ha kijött, fűbe is harapott mindjárt. Az ördöngös asszony ijedtében felült egy seprűre, s elvágtatott, Laci pedig ment nagy örömmel fel a palotába, ott a füstről levette a bátyjait. Meg voltak aszalva szegények, mint a szilva. Aztán elindult a nénjével, föltették egy szekérre a bátyjaik testét, s mentek a kígyókirály udvarába.

Felmennek a palotába, de Lacinak szeme-szája tátva maradt, mikor a kígyókirály mellett meglátja leányát. Nem volt az többé kígyó, hanem gyönyörűséges szép leány, akinek egy fényes csillag ragyogott a homlokán.

Mindjárt hoztak is mindenféle csodafüveket, megkenegették a két idősebb királyfi testét, talpra állították őket, s aztán mentek haza a leánytestvéreikkel. Csak Vas Laci maradt ott a kígyókirály udvarában, mert ott mindjárt feleségül vette a kígyókirálykisasszonyt. Az öreg kígyókirály átaladta neki egész országát s rettentő nagy gazdagságát.

Még ma is élnek, ha meg nem haltak.

(Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár; Benedek Elek – Többsincs királyfi és más mesék)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

happy wheels