TÁNCON SZERZETT KIRÁLYSÁG

Volt egyszer egy leány, aki olyan szép volt, mint a
hajnali nap és olyan szépen táncolt, mint a holdsugár a vízen. Olyan gyönyörűen
táncolt, hogy aki csak látta, vele járta a táncot. Ráadásul a leány
tánc közben úgy nevetett, .mint amikor az aranycsengő csilingel. El is nevezték
ezért Csilingelő Margitnak, de hívták néha Tündér Margitnak is.
Margit szegény parasztleány volt és libákat őrzött a réten. Akkor is
táncolt, mikor a gágogókra ügyelt, és ilyenkor valamennyi liba vele lejtette
a táncot, de még a virágok is vele hajlongtak, a levelek is vele
repestek, a lepkék is vele libegtek. Olyan volt ez a leányka, mint az
orvosság. A betegeket megnevettette, a szomorkodókat megvigasztalta,
az öregeket megfiatalította a táncával meg a nevetésével.
Mindenki szerette, csak a vén nevelőanyja nem, mert az gyűlölte a
dalt is, a táncot is. Egy napon így szólt hozzá:
-Le is út, fel is út, nekem ilyen hejehuja leány nem kell!
Elment hát a leány világgá. Ment, mendegélt kis batyuval a kezében,
de nem szomorkodott ám, és amint kiért a faluból, elkezdett táncolni.
Olyan leány volt ez a Margit, hogy még világgá is táncolva indult.
-No, te bolond, el ne taposs! -kiáltotta egyszerre valaki.
Egy pápaszemes emberke került Margit útjába, és a leány csaknem
keresztültáncolt rajta.
-Nem tud vigyázni, atyus?
-Vigyázni? – kérdezte a pápaszemes ember és nagyot ásított. – Az olyan unalmas.
És megint akkorát ásított, mint egy várkapu, mikor nyitva van.
– Jaj, be ne kapjon, atyus! -nevetett a leány, és tovább táncolt.
Az öreg dühbe gurult, hogy a leány kinevette, és bottal. futott utána,
hogy elverje. De amint a leány közelébe ért – hejehuja hopp! – , elkezdte
ő is járni a táncot.
– Te leány, megállj már – kiáltotta fulladozva az öreg -, nem bírom
tovább a táncot!
-Hát ne táncoljon, atyus!
– De muszáj táncolnom, ha te is táncolsz.
Margit erre megállt. Az öreg is megpihent, s ugyancsak törölte a homlokát.
-Nini, hiszen én már nem is ásítok! -kiáltott fel egyszer csak vígan
az emberke. -Hiszen én már nem is unatkozom! A tánc kigyógyított az
ásításból. Ki vagy te, leány?
– Az én nevem Csilingelő Margit, de hívnak néha Tündér Margitnak
is.
-Hová mész?
– Világgá.
-Aztán meg miért?
– Mert a nevelőanyám nem szereti a táncot, én pedig mindig táncolok,
s ha én táncolok, az egész falu táncol, ezért haragszik rám a nevelőanyám.
– No, akkor nagy szolgálatot tehetnél az én királyomnak, mert az
mindig ásítozik, unatkozik. Én vagyok a király orvosa, és azért indultam
világgá, hogy orvosságot szerezzek a bajára. Most már tudom, hogy az
ásításnak a tánc az orvossága. Meg tudnád-e táncoltatni a király őfelségét?
-Meg én.
– N o, hát akkor gyere.
Mentek, mendegéltek, egyszer elértek a király városába. Mondhatom,
a doktor alaposan elfáradt, mert Margit gyakran táncba kezdett út
közben, és ilyenkor vele aprózta ő is.
A város kapujában egy őr ásítozott. Akkora volt a szája az ásítástól,
mint egy barlang.
– Ez is az unalom betege? – kérdezte Margit.
– Ez is. Az egész város, az egész ország annak a betege.
-Nyisd ki a kaput! -kiáltott rá az őrre a király doktora.
– Még mit nem! Az olyan unalmas lenne – morgott az őr meg sem
moccanva, de annál nagyobbat tátogatva.
4
-No, majd segítünk a baján- nevetett Csilingelő Margit, és táncolni
kezdett. Az őr is mindjárt emelgetni kezdte a lábát, csavargatta a
hajszát és egyszer csak- heje, huja, hopp! -elkezdett forogni, s táncolt
vígan puskával a kezében. Nem is ásított többé, hanem nyitotta fürgén
a kaput, de még akkor is csapdosta össze a bokáját, amikor a kulcsot a
zárba dugta.
Hanem hát ez ugyancsak furcsa város volt! Mikor a katonák gyülekeztek
és a tiszt kirántotta a kardját, hogy vigyázz-t vezényel jen, nem állt
vigyázzba a sok katona. Inkább ásítozva azt morogták:
-Kapitány uram, ez olyan unalmas, áh, áh, áh …
Kapitány uram erre hüvelyébe taszította a kardját, és nagy ásítva
mondta:
– Igazatok van, fiaim, ez nagyon unalmas.
Mikor a Juci szakácsné bement a henteshez és így szólt: „Kérek egy
kiló marhahúst!”, dehogy vette elő a kést a hentes, dehogy vágta le a
húst, inkább csak ásítozott.
– Egy kiló marhahúst? – kérdezte álmosan. – Juci lelkem, az olyan
unalmas, áh, áh, áh.
– Igaza van, hentes uram, az bizony olyan unalmas, áh, áh, áh!
És két óra hosszáig, három óra hosszáig tátogatták egymásra a szájukat,
odahaza meg várhatták az ebédet. Ez aztán valóban nagyon unalmas
lehetett!
Egyszer csak látja Margit, hogy szalad a kapuból az őr és már messziről
kiáltja:
– Itt az ellenség!
Az utcán sétált a sok tábornok, huszár, katona. Valamennyi a száját
veregette a nagy ásítozásban. És mind ezt morogta:
-Az ellenség? Törődjön vele a kánya.
És egyikük sem mozdult.
Csilingelő Margit nem volt rest, elkezdte lejteni a legszebbik táncát.
Hát egyszer csak a vitéz hadfiak is táncra perdültek, pengett a sok sarkantyú,
dohogott a kövezet, huszár táncolt bakával, tábornok a közlegénnyel
és az egész sereg táncolva ment az ellenség ellen. El is futott az
ellenség azonnal.
-No, húgom- szólt a király orvosa-, te megmentetted az országot az
ellenségtől. De most jön a java. Gyógyítsd meg a királyt meg az egész
udvarnépet, mert ők a legbetegebbek. Ma éppen udvari bál van, felöltöztetlek
aranyos ruhába, és lejtsd el őfelsége előtt az orvosságos táncodat!

 

(A legszebb mesék – A világ minden népének mesekincséből, Móra 1986. A Lampel R. (Wodianer F. és Fiai) R. T. Könyvkiadó vállalat által Budapesten kiadott könyv reprintje)