A KÍGYÓÜTÖTT CSOBÁN

Valaha régen, mikor a lúd még csizmában járt és sarkantyúja a jégen szikrát vetett, élt egy árva csobánfiú. Figónak hívták. Tavasztól hóharmatig juhokat őrzött a Cseligáson, ritkán találkozott emberfiával az irdatlan havason. Ha emberi szóra éhezett, elkiáltott egy rigmust a hegyek hegye felé, úgy fülelte a roppant kőszáltól megtérő visszhangot, másképp talán még beszélni is elfelejtett volna örökös egyedüllétében. Egyszer nagy égiháború kerekedett a havasban. Orgonált a szél, csattogott a mennydörgős mennykő, szakadt az eső, mintha cseberből öntötték volna. Figó behúzódott a nyájjal egy terebélyes cserefa alá, ott várta, hogy az ítéletidő elvonuljon a feje felől. Mikor az ég tisztulni kezdett, tüzet rakott a fa alatt, szárítgatta ázott bocskorát A tűz fellángolt, belekapott az odvas fába.
– Oltsd el a tüzet, oltsd el, mert megég a házam!
Egy keszkenős kígyó tekeredett ki a cserefa odújából, az rikoltott olyan keservesen. Figó megsajnálta a lángok közt hánykolódó állatot, menten eltaposta a tüzet.
– Bármit kívánsz, csobán, megadom a jóságodért – hálálkodott a keszkenős kígyó.
– Én tüzeltem alád, kötelességem volt segíteni, nem jár jutalom érte – szabadkozott a csobánfiú.
Csakhogy a kígyó makacs volt ám, egy faágon közelebb csúszott hozzá, onnan sziszegett az arcába:
– Jótettért jót várj! Gondolkozz, mivel tehetnélek boldoggá?
– Egyetlen óhajtásom lenne nekem, te lelkes csúszómászó. Szeretnék szót érteni minden teremtett állattal, hogy legyen valami társaságom ebben a magányos életben. Taníts meg engem a négylábúak és a szárnyasok nyelvére!
– Meglesz! – szólt a keszkenős kígyó, és farkával fültövön legyintette a fiút, aztán visszabújt a cserefa odvába. A kígyóütéstől sokáig csengett a füle szegény Figónak, de attól kezdve megértette az állatok beszédét, és azok is az övét. Naphosszat hallgatta, mit bégetnek a kicsiny báránykák az anyjuknak, mit bőgnek, makognak az erdei vadak, mit zsoltároznak olyan szépen az énekes madárkák. Ebben lelte mulatságát. Volt neki egy kutyája, rossz, mogorva állat, soha meg nem nyalta a kezét, nem segített a juhokat terelni, pedig jól bánt vele. A kutya minden éjjel vonított. Azt hitte, hogy a holdra üvöltözik olyan csúnyán. Hanem a kígyóütés után rájött, hogy a farkasokat hívogatja a hűtlen állat:
– Gyertek, támadjatok a juhokra! Csináljatok húst az én hasamba is!
Figó elkergette a gonosz kutyát. Többet nem volt aki elárulja a farkasoknak, merre vonul, hol éjszakázik a nyájjal, nyugodtan alhatott. Így látta hasznát a keszkenős kígyó hálájának.
Hallja egyszer, úgy estefelé, hogy feje fölött a fa tetőn két szarka tereferél:
– Tudja-é, szarkáné komámasszony, mit doboltatott a király?
– Hogyne tudnám, kománé. Közhírré tette az országban, hogy férjhez adná a kisasszony leányát, s egy szekér aranyat adna vele hozományul.
– Bizony, adna őfelsége még két szekérrel is, csakhogy megszabadulhasson attól az átkozott-rossz lányától.
– Az bajosan fog neki sikerülni,, mert a kisasszonykába belébújt az ördög, találóst játszik a kérőkkel. Valami titkos helyre elrejti a gyémántköves gyűrűjét, aztán keresd, kérő! Aki nem tudja az ékszert előadni, annak fejét véteti a hóhérral.
– No, akkor vénlány marad őkisasszonysága, mert csak a macska tudja, hová dugdossa a gyűrűt. A szarkák huss, elrepültek. Ám a hír, amiről beszélgettek, befészkelődött Figó fejébe. A legszebb legénykorban volt, erősen szeretett volna megházasodni. Ősszel, mikor a juhokat hazahajtotta a faluba, be-bekopogtatott a lányos házakhoz, de egyik gazda se adta a lányát az árva csobánhoz, fel a rideg havasba.
– Hátha a királyi palotában szerencsém lesz! – gondolta, és bemesélte magának, hogy a királykisasszony megszereti, szelíd galambja, jó felesége lesz. Kerítenek majd egy szép kis házikót a havasban, s úgy fognak élni kettesben, akár a páros madarak. Reggelre kelve megmosdott, kisirítette a bajuszát, virágot tűzött a kalapjába, ahogy leánykérőbe szokás menni. A nyájat berekesztette az esztenába, ellátta három napra való szénával, vízzel, aztán magához szólította a legöregebbik berbécset:
– Hallod-e, vén kos, te nem szenvedsz hiányt feleségben, de én igen.
Most elmegyek, hogy asszonyt hozzak magamnak. Vigyázz a juhokra, amíg odaleszek!
– Mit adsz, gazdám, ha egy szőrük szála se fog meggörbülni?
– Holtodig élhetsz, bot a hátadon, kés a torkodon sose lesz.
Mikor Figó mindent így elrendezett, útnak eredt. Menjünk vele mi is, lássuk, mire megy? Szaporán vitte a lába hegyen-völgyön, rengeteg erdőkön átal. Napszálltakor mintha tűzbe nézett volna, a királyi rezidencia színarany fedele szikrázott a szemébe, hogy szinte belevakult. Közelebb érve ,aztán olyasmit látott, amitől nagyon megirtózott benne a lélek. Ahány fej káposzta egy káposztásban, annyi emberfej száradt karóba húzva a palota kertjében. Varjú gubbasztott a toronygombon, elkezdett károgni:
– Fordulj vissza, legény! Különben karóvégre kerül szép gesztenyebarna fejed, mint a többi kérőé. Kár volna a fiatal életedért.
– Hadd el, jó madár, küzdöttem én már farkassal is a havasban, csak nem fogok megfutamodni egy fehérnép elől. Felment a márványlépcsőkön, és bebocsátást kért a strázsáktól, kik az aranypántos kaput támasztották. Azok bolondnak nézték, kacagtak rajta, hogy birkapásztor létére a palotába jön háztűznézni.
– Adod te még alább is egy fejjel, hé!

De mivel parancs volt rá, hogy minden kérőt be kell engedni, kaput nyitottak neki. A hoppmester is nagyot nézett; ilyen bocskoros kérője se volt még a koronás kisasszonynak. Kioktatta Figót, hogy és mint viselkedjék, aztán bevezette a trónterembe a király őfelsége és a kisasszony színe elé. A felséges személyek úgy ragyogtak a trónuson, akár az arannyal festett szentképek, Figónak káprázott a szeme a nagy fényességtől. De megemberelte magát, köszönt illendően, és bátran előadta szándékát:
– Uram, királyom, életem halálom kezébe ajánlom, házasodni szeretnék, ha megtisztelne a kedves leánya kezével.
Jóformán végig sem mondhatta, amit akart, mert felpattant ám a felséges kisasszony, és pulykaveres arccal ráripakodott:
– Ki innen, te sehonnai birkabűzös! Tán a fejed lágyára estél, hogy a kezemre merészelsz pályázni? És nyomkodta a kényes orrához a csipkés zsebkendőjét. Ámde király atyja másként vélekedett. Annak tetszett a bátor, jó kiállású legény. Azt gondolta, hogy éppen ilyen pásztorember való a leányához, ez a juhászbottal kiveri majd belőle a rossz természetét. Szigorúan rászólt a kisasszonyra:
– Ne fintorgasd az orrod, leányom! Kilencvenkilenc hercegfiút hóhérnak dobtál, most elégedj meg a maradékkal. Követelem, a csobánt is tedd próbára a gyűrűvel!
Így aztán Figót ott tartották a palotában. Konyhaasztalhoz ültették, megvacsoráztatták. A kicsi szolgálólány kétszer is megrakta a tányérját töltött káposztával, egyen szegény csobánfiú, amennyi belefér, úgyis ez az utolsó vacsorája.
Éjszakára kiküldték aludni a mosóházba. Forgolódott, sóhajtozott búfeje a kemény mosópadon. Hol volt a szép esze, amikor azt remélte, hogy megnyeri a királylány szívét? Még a szagát sem állhatta a kisasszony, most még úgyabbul el fogja dugni a gyémántgyűrűjét, hogy azt semmiképpen ne lehessen megkapni. Vajon hová rejti az ékszert a nerávás fehérnép: földbe, vízbe vagy a nyelve alá? Honnan tudhatná meg, hogy ne menjen karóskáposztának a feje. Amint így bucsálódott, macskanyávogás ütötte meg a fülét, kandúrmacska hívogatta a párját a háztetőn. Abban a percben eszébe jutott, mit cserregtek volt a szarkák a fatetőn, hogy csak a macska tudná megmondani a gyűrű rejtekhelyét Most áldotta igazán a keszkenős kígyót, amiért megtanította az állatok nyelvére. Elkezdett nyervákolni, magához csalogatta a macskát.
– Ide hallgass, kandúr barátom! Ez éjjel ne udvarolgass a cirmosnak, hanem bújj be a királykisasszony ágya
alá, légy olyan szíves, lesd meg, hová dugja el a gyémántköves gyűrűt.
– Szívesen megteszem, csobán barátom, mert haragban vagyok a kisasszonnyal. Éheztet, rugdos, fülem-farkam cibálja az az ördögborda … Én a helyedben inkább a kicsi szolgálólányt venném feleségül, aki a konyhában enned
adott, avval jobban járnál. De nem szólok bele a dolgodba, legyen, ahogy kívánod. Figó aztán feje alá tette kucsmáját, nyugodtan elaludt. Reggel nagy sürgés-forgásra ébredt, a palotabeliek mind a találósra készülődtek. Ács hegyezte a karót, hóhér fente a bárdot, kürtösök fújták a gyülekezőt. A sok udvari léhűtő a galérián sorakozott, a királylány hálószobája előtt. Az ajtó kulcsra zárva, az ablak nehéz bársonnyal elfüggönyözve, emberfia ki nem lesheti, mit művel a királykisasszony odabent a gyűrűvel. Bizony, megrövidül egy fejjel a bolond csobán! Senki sem sajnálta a derék legény vesztét, egyes-egyedül a kicsi szolgálólány sírt, szipogott a kötényébe. Egy kemence kenyér kisült volna: mire a királylány egyik helyről a másikra dugdosva a gyűrűt, végre ajtót nyitott, és beszólította a csobánfiút:
– Gyere, birkabűzös , add elő a gyémántgyűrűt!
Figó belépett, körüljárta a szobát, nézett erre, nézett arra, mintha erősen vizslatna a szemével, még a ruhásszekrénybe is belékukkantott. Közben a macska kisírült az ágy alól, lábához dörgölődött, és megdorombolta neki, mit cselekedjék.
– Sicc el! – kiáltott a macskára, s tette magát, mint aki semmit se hallott.
Az egész szobát felhányta.
– Ne is matass tovább, úgysem kapod meg! – türelmetlenkedett a királylány.
– Inkább készülj a halálra, mert mindjárt két darabban leszel.
– Felséges kisasszony, én az éjszaka megálmodtam, hol van elrejtve az ékszer.
Eddig rosszul kerestem, most elindulok az álom után.
Avval odalépett az ablak előtt álló kristálymedencéhez, abból az úszkáló aranyhalat kifogta, s a hasát jól megnyomkodta. A hal kiköpött egy kicsi aranykulcsot. Azzal a kulccsal kinyitotta a tükrös asztalka fiókját. A fiókban volt egy ládikó, a ládikóban egy pirinkó skatulya. Abban ragyogott a gyémántköves gyűrű. Kivette, felmutatta.
– Bravó, csobánfiú! – kiáltott a király. – Tiéd a leányom meg a szekér arany.
Hanem a királyleány elfeketedett dühében. Juhászné legyen, világ csúfjára! Forgatta-jártatta a gonosz szemét, keresett valakit, akárkit, akin megbosszulja rettenetes szégyenét . . . Meglátta a kisírt szemű szolgálólányt, arra ráfogta, hogy leskelődött a kulcslyukon, s a titkos helyet megsúgta a csobánnak. Ezért pusztulni fog! Előszólította a hóhért, és ráparancsolt, hogy azonnal kösse ló farka után a szolgálót, és addig hurcoltassa, míg darabokra megy.
– Azt már nem! – kiáltotta Figó. –  Ugorj, kandúr barátom, lásd el a baját a kisasszonynak!
Nem kellett kétszer mondani a macskának. Nekiszökött az ördögborda fehérnépnek, tépte, karmolta, ahol érte, még a szemét is kiszedte. A nagy kavarodásban, sivalkodásban Figó karon kapta a kicsi szolgálólányt, és úgy elfutott vele a palotából, mint a szélfuvallat. Iszkolt utánuk a macska is, mentette az irháját.
Estére már a Cseligásan voltak, a nyáj mellett. Figó megfejte a juhokat, a kicsi szolgálólány főzött egy üst puliszkát.
Megvacsoráztak, jól tartották az öreg kost is, amiért megőrizte a nyájat. Akkor a macska is odasündörödött, s elkezdett nyávogni:
– Rólam se feledkezz meg, csobánfiú!
Megmentettem a fejedet, ügyes feleséget szereztem neked, mit adsz érte?
–Túrót, tejfelt a hasadba, úri dolgod lesz, jó macska.
Aztán egy házikót építettek, szalonnával kerítették. Ott éldegélnek boldogan, ha meg nem haltak azóta.

 

Székely népmese, Sípos Bella kötete

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

happy wheels