TENGERJÁRÓ MAELDUIN

TENGERJÁRÓ MAELDUIN
Volt egyszer Owenaght törzsében egy híres-nevezetes ember,
A Ocar Agának hívták Egy napon, amikor egyedül időzött a
házában, egy csapat kalóz kötött ki a tengerparton. Birtokára rontottak,
tűzzel-vassal dúlták a majorját. A11il a dooclone-i templomban
keresett menedéket előlük ; a rablók azonban rátörtek, megölték, és
rágyújtották a templomot.
Nem sokkal azután, hogy Alilit meggyilkolták, feleségének kisfia
született. Édesanyja a Maelduin nevet adta neki, és mert féltette a
kalózoktól, s születését titokban akarta tartani, elvitte testi-lelki barátnőjéhez,
az ország királynéjához. A királyné gondjába is vette a
gyermeket, mintha csak a saját édes fi~ volna, és együtt nevelte a
királyfiakkal
Telt-múlt az idő, Maelduin ifjúvá serdült, és mindenki ámult
a kiválóságán : nemes szívén, nagylelkűségén meg ügyességén és bátorságán
a vitézi játékokban.
I 0 5
l
Egyszer, egy ilyen játék közben egyik társa irigykedni kezdett
Maelduinra.
– Mégis~ak szégyen – bökte ki a titkot -, hogy minden
viadalban legyőz minket egy sehonnai legény, akinek még az apját
meg az anyját sem ismeri senki!
Maelduin tüstént kiállt a játékból. Mindeddig abban a hiszemben
élt, hogy Owenaght királyának a fia. Fölkereste hát a királynét ;
attól aztán megtudta, hogy az ő édesapja A11i1 Ocar Aga volt. Erre
fölkerekedett, s elindult apja birtokára. Vele tartott három tejtestvére,
a három királyfi is, akikkel együtt nevelkedett ; ezek éppoly szép és
nemes ifjak voltak, akárcsak ő. A hajdani birtok népe nagy örömmel
fogadta fiatal gazdáját, s elhalmozta hódolatának és szeretetének
jeleivel. ·
Történt egyszer, hogy Maelduin és barátai kódohálásban vetekedtek
a dooclone-i templom kertjében, s az egyik éles nyelvű legény
azt mondta neki : ·
– Bizony, illendőbb volna bosszút állnod édesapádért, · mintsem
köveket dobálnod elszenesedett csontjaira.
– Ki ölte meg A11i1 Ocar Agát? – kérdezte Maelduin.
– Rablók – válaszolta a legény. – Itt, ebben a templomban
égették el ; és még ma is vígan vitorláznak ide-oda a tengeren a
flottájukkal.
Maelduin kiejtette a követ a kezéből, magára kanyarította köpenyét,
és fölcsatolta pajzsát. Ment egyenest egy druidához, tanácsot
kérni tőle, hogyan induljon bosszúra a tengeri rablók ellen. A druida
utasitása szerint terebélyes nagy csónakot épített, s beleültette hatvan
legjobb vitézét, köztük két kedves barátját, Diurant és Germant.
Azon a napon, amelyet a druida az indulásra kitűzött, nekivágtak a
tengernek.
Alighogy a parttól eltávolodtak, három alak tűnt föl, Maelduin
három tejtestvére ; föl-le szaladgáltak, integettek, s kiabáltak Maelduinnak
: forduljon vissza, vegye csónakjába őket, mert ők is vele
akarnak menni.
– Nem fordulunk vissza, és nem jöhettek velem – felelte
Maelduin — , mert kerek számban együtt van a legénységünk.
– Hát ha nem fordultok vissza értünk – kiáltották a királyfiak
-, addig úszunk utánatok, amig csak a tengerbe nem fulladunk!
Azzal a vízbe ugrottak, s úszni kezdtek a csónak után.
xo6
Maelduin ahogy ezt látta, megállította a hajót, és fölvette őket,
nehogy a tengerbe fúljanak.
Hajóztak egész nap, egész éjjel s még a rákövetkező napon is,
míg csak rájuk nem sötétedett. Akkor, úgy éjféltájban, két kopár kis
szigetet pillantottak meg ; két nagy ház állt rajtuk, nem messze a
parttól. Ahogy közelebb eveztek, vidám zenebonát, harsány nevetgélést
hallottak; a mulatozók lármájába bele-bele rivallt a hőstetteikkel
dicsekvő harcosok hetvenkedése. Ők csónakjukból fülüket hegyezve
figyelték a nagy zsinatolást. Egyszer csak az egyik harcos azt
mondja a másiknak :
– Tudd meg, hogy én nagyobb vitéz vagyok nálad ! Én öltem
meg A11il Ocar Agát, én gyújtottam rá a Oooclone-t ; de még eddig
senki nem mert bosszút állni miatta rajtam !
Maelduin éppen ki akart kötni, hogy rárontson a tivornyázó
kalózokra ; ám ekkor hirtelen hatalmas vihar tört ki, dühöngött egész
éjszaka, dühöngött egy ideig még másnap is, kisodorta őket a nyílt
tengerre, úgyhogy eltűnt szemük elől a két sziget, elenyészett minden
szárazföld, és azt sem tudták, hová űzi, merre hajtja őket az orkán.
Akkor Maelduin azt mondta :
– Vonjátok be a vitorlát, húzzátok be az evezőket, hadd vigye
a szél a csónakot, amerre akarja.
Majd tejtestvéreihez fordult.
·- Ez a baj azért szakadt ránk, mert fölvettelek benneteket –
mondta. – Ezzel megszegtem a druida parancsát ; ő ugyanis meghagyta,
hogy kereken hatvan emberrel keljek útra …
A Nyugati-óceán ismeretlen vizein hajóztak;. szigetek bukkantak
föl előttük és a szigeteken csodák, amilyeneket emberi szem még nem
látott : csikónagyságú kacsák, óriási almafák, átlátszó testű, belső tűztől
izzó állatok és különös madárrajok. Hosszú-hosszú ideig eveztek,
aztán egy napon minden készletük kimerült, s nem volt többé sem
ételük, sem italuk ; amellett a hőségtől is sokat szenvedtek az izzó nap
alatt, és szájukon-orrukon kiütött a tengervíz sója. Sziget tűnt föl
végre előttük a látóhatáron ; hatalmas palota állt rajta. Körülötte
magas, hófehér fal, egy mákszemnyi folt, egy hajszálnyi repedés nélkül,
akárha porcelán volna, vagy egyetlen mészkősziklából faragták
volna ki, s a tenger felé eső részén olyan magasra nyúlt; hogy szint-e
a felhőket karcolta. A bástya kapuja tárva-nyitva volt ; odabent szép,
hófehér házakat lehetett látni körben egy palotaudvar körül, s valamennyi
ház erre az udvarra nyílt. Maelduin társaival bement a legnagyobbik házba; szobáról szobára haladtak, de sehol egy teremtett
lelket sem találtak. Végül a legutolsó és legszebb helyiségben egy kiscicát
leltek : egy sereg alacsony, szögletes márványoszlopocska közt
játszadozott, mégpedig úgy, hogy egyikről a másikra ugrált.
Ahogy az emberek a terembe léptek, a cica egy pillanatra fölnézett,
de aztán. nyomban visszatért a játékához, és többé nem törődött
velük. Ők káprázva néztek körül, mert a falon, egyik ajtóféltől a
másikig, három sorban csodálatos drágaságok sorakoztak. Fölül egy
sor arany és ezüst melltű, heggyel a falba szúrva, gombjával kifelé ;
középütt egy sor arany- és ezüstcsat ; alul egy sor kard, arany és
ezüst markolattal. Körös-körül tiszta fehér, gazdagon díszített heverők
s előttük asztalok, megrakva mindenféle jóval, az egyiken főtt
ökör, a másikon sült disznó és öblös ivótülkök, színültig jóféle mámorító
sörrel.
Maelduin megkérdezte a cicától :
– Nekünk terítették ezt a lakomát?
A macska meghallotta a kérdést, abbahagyta a játékát, ránézett,
aztán megint csak tovább ugrált oszlopocskáról oszlopocskára. Maelduin
pedig szólt embereinek, lássanak hozzá, mert a lakomát nyilván
számukra terítették. Nekiültek hát, s ettek-ittak, míg csak el nem
teltek ; mikor jóllaktak; végigdőltek a heverőkön, és aludtak
egyet.
Jól kialudták magukat, aztán hordóba öntötték a maradék sört,
és összegyűjtötték az ételmaradékot, hogy magukkal vigyék. Ahogy
fölcihelődtek, idősebbik tejtestvére odaszólt Maelduinnak :
– Ne vigyek el egy ilyen csatot emlékbe?
– Semmi szín alatt se ! – felete Maelduin. – Éppen elég,
hogy enni kaptunk, és kipihenhettük magunkat itt. Ne vígy magaddal
semmit, mert egészen bizonyos, hogy van valahol valaki, aki őrzi
ezt a házat.
A királyfi azonban elengedte a füle mellett Maelduin intelmét :
leakasztotta az egyik csatot, és zsebre dugta.
Csakhogy a macska utána ment, és az udvar közepén utolérte.
Ráugrott ; úgy fúródott belé, mint egy zizzenő, villanó nyílvessző,
átnyilamodott a testén, s egyetlen szempillantás alatt elhamvasztotta.
Aztán visszatért a szobájába, fölugrott az egyik oszlopocskára, és
megült rajta mozdulatlanul. Maelduin fogta a csatot, visszament vele,
a macska elébe járult, néhány engesztelő szót szólt hozzá, és visszatette
a csatot a helyére. Aztán összeszedte tejtestvére hamvát, s a
108
partról a tengerbe szórta. Majd csónakjukba szálltak, és elveszített
társukat siratva folytatták útjukat.
Új meg új szigetek mellett haladtak el, s új meg új csodákat
láttak. Az egyik szigeten nagy tömeg ember nyüzsgött ; folytonfolyvást
sírtak, jajongtak. Maelduin középső tejtestvére partra szállt
itt, de alighogy a szigetre lépett, ő is sírni, jajgatni kezdett; elvegyült
a zokogó tömegben, és többé nem is akadtak a nyomára.
Sok egyéb csodát is tapasztaltak, mígnem egy különös tengerre
értek : híg és átlátszó volt, akár a köd, s lent a fenekén dúsgazdag
vidéket láthattak, pompás, erdők-berkek szegélyezte birtokokkal. De
az egyik fán egy iszonyatos, vad szörnyeteg kuporgott ; egyszerre csak
rávetette magát egy ökörcsordára, és elnyelte a legkövérebb ökröt.
Erre nagy félelem fogta el őket, és sietve továbbvitorláztak.
A következő sziget igen nagy volt. Egyik felén magas, sima,
hangafüves hegy, másik fele pázsitos síkság. A part közelében keményen
megerősített, faragványokkal, drágakövekkel ékes, terebélyes
kastély. Maelduinék kikötöttek, a kastélyhoz mentek, és hogy kipihenjék
magukat, leültek az út mentén egy padra. Ez az út a bástyakapun
át a kastély udvarába vezetett. A kapu nyitva volt, úgyhogy a padról
jól beláttak az udvarba, ahol egy csapat gyönyörű fiatal lány jártkelt.
Mikor már egy ideje ott üldögéltek, egyszerre csak egy lovas
bukkant föl a távolban ; sebesen ügetett a kastély felé, s ahogy a
közelükbe ért, láthatták : pompás öltözetű, szép fiatal nő. Suhogó kék
selyemköntöst viselt, vállán ezüstsujtásos bíborköpönyeg, kesztyűje
aranyhímes, lábán feszes, skarlátszínű topán. Az egyik lány elébe
jött, kantáron fogta a lovat, ő meg leszökkent róla, és bement a
kastélyba.
Kisvártatva egy másik lány tűnt föl a kapuban ; Maelduinhoz
és társaihoz lépett.
– Üdvözöllek benneteket a szigeten – mondta. -Jöjjetek a
kastélyba ; a királyné küldött, hogy behívjalak ; várja, hogy elébe
járuljatok.
Követték a lányt a kastélyba. A királyné· szívesen fogadta, aztán
egy nagy terembe vezette őket. Ott gazdag lakoma várt rájuk, s ők
jó étvággyal telepedtek a dúsan terített asztalokhoz. Maelduin elé
válogatott ételekkel rakott tányért és zamatos borral töltött kristálykelyhet
tettek ; a többiek hármanként kaptak egy-egy ivókupát s
egy-egy tányért, három adag étekkeL Miután torkig ették-itták magu-
109
kat, végigdőltek a kényelmes, puha heverőkön, s másnap reggelig
egyfolytában aludtak.
Reggel a királyné így szólt Maelduinhoz és társaihoz :
– Maradjatok nálunk, ne kóboroljatok tovább az óceánon szigetről
szigetre. Itt vénséget, betegséget soha nem értek; itt örökre
olyan fiatalok maradtok, amilyenek most vagytok, és csupa öröm,
csupa gyönyör:üség lesz az életetek.
– Mondd el nekünk – kérte Maelduin -, ti hogy s mint
éltek itt.
– Azelőtt az én jóságos férjem-uram uralkodott ezen a szigeten
– felelte a királyné -, s ezek a szép ifjú leányok, akiket itt láttok :
ezek a gyermekeink. Hosszú országlás után meghalt, és mert nem
hagyott maga után fiúörököst, most én vagyok a sziget királya.
Minden áldott nap kilovagolok a nagy síkáagra, hogy igazságot szolgáltassak
népemnek, és bíráskodjam perpatvaraikban. ·
– Most is magunkra hagysz bennünket? – kérdezte Maelduin.
– El kell mennem – felelte a királyné -, el kell mennem, hogy
igazságot osszak népemnek. De ti csak maradjatok a kastélyban, míg
este vissza nem térek ; semmi munka, semmi gond nem fog háborgatni.
A három téli hónapra ottmaradtak a szigeten, és· Maelduin társai
három hosszú évnek érezték ezt a három kurta hónapot, mert szívükben
heves honvágy támadt. Mikor a harmadik hónap is letelt, egyikük
így szólt Maelduinhoz :
– Eleget időztünk már itt ; miért nem térünk haza szülőföldünkre?
– Ostobaság, amit beszéltek – válaszolta Maelduin. – Apám
gyilkosait úgysem találjuk meg, s otthon sosem lesz jobb sorunk
annál, amilyen itt van.
Társai azonban nem érték be ezzel a felelettel, és zúgolódni
kezdtek.
– Nyilvánvaló – mondták -, hogy Maelduin beleszeretett
a sziget királynéjába. Rendben van : maradjon itt ; mi azonban minél
előbb haza akarunk térni.
Ám azzal, hogy ő egymaga ottmaradjon, Maelduin sehogy sem
értett egyet ; azt mondta, inkább velük megy ő is.
Egy szép napon, nem sokkal ezután megvárták, míg a királyné
szokása szerint kilovagol a nagy síkságra, igazságot szolgáltatni népének
; akkor sietve útra készítették hajójukat, és nekivágtak a tengernek.

Alighogy a kikötőt elhagyták, sebes vágtatással ott termett a
királyné. Látta, mi történik ; kastélyába sietett, majd hamarosan
visszatért, kezében egy fonálgombolyaggal a partra lépett, ujjára
tekerte a fonál végét, és a gombolyagot a csónak után hajította.
Ahogy a gombolyag elröpült a csónak fölött, Maelduin utánakapott,
s az nyomban odaragadt a tenyeréhez. A királyné szép lassan
húzni kezdte a szálat, és visszavontatta vele a csónakot a kikötőbe,
ugyanoda, ahonnét az imént útra keltek. S meg is mondta Maelduinéknak,
amikor kiszálltak : ahányszor csak elszöknek, mindig akad
majd valaki a csónakban, aki a labdáját elkapja.
Így hát nagy kelletlenül még kilenc hónapot a szigeten töltöttek.
Mert valahányszor kereket akartak oldani, a királyné mindig utánuk
hajította a gombolyagot, és Maelduin mindig elkapta, s minden
ugyanúgy történt, mint az első alkalommal.
A kilenc hónap elteltével az emberek tanácsot tartottak, s azt
mondták:
– Most már tudjuk, hogy Maelduin nem akarja elhagyni a
szigetet, mert tiszta szívből szereti a királynét, és valahányszor meg
akarunk s?Pkni, elkapja a gombolyagot, hogy újra visszakerüljünk a
kastélyba.
– Legközelebb nyúljon másvalaki a gombolyagért – felelte
Maelduin. – Meglátjuk, annak is hozzáragad-e a tenyeréhez.
Ebben meg is egyeztek, s a legközelebbi kedvező alkalommal
megint nekivágtak a tengernek. Alighogy a parttól egy kicsit eltávolodtak,
megint megjelent a királyné, megint utánuk dobta a gombolyagot.
Most ·nem Maelduin nyúlt érte, hanem a legénység egyik
vitéze, de annak is éppoly szorosan odaragadt a tenyeréhez ; a királyné
pedig kezdte visszavontatni a csónakot a kikötőbe. Hanem akkor
Diuran kirántotta kardját, nagyot suhintott, és a vitéz keze gombolyagostul
a tengerbe hullott. A többiek nagy vígan nekirugaszkodtak az
evezőknek, és a csónak sebesen suhant ki a nyílt tengerre.
A királyné, ahogy ezt látta, keservesen sírni-jajgatni kezdett, haját
tépte, kezét tördelte fájdalmában, s vele sírtak-jajgattak, vele tördelték
kezüket a 1ányai is, hogy az egész kastély csak úgy visszhangzott
a nagy sírás-rívástól. De a vitézek csak annál keményebben forgatták
az evezőket, és a csónak csak annál gyorsabban távolodott. · Így menekültek
meg erről a szigetről.
A következő, melyen kikötöttek, minden eddiginél nagyobb volt.
Egyik felét hatalmas tiszafa- és tölgyfaerdő borította, másik felében,
III

nagy síkság közepén, kis tó csillogott, és szerte a szigeten népes
juhnyájak legelésztek. Itt ütöttek tanyát, és néhány napig juhhúson
éltek.
Egyszer, ahogy egy dombon ültek, és a tengert nézték, valami
fekete felhőfélét pillantottak meg ; délkeleten tűnt föl, és lomhán
közeledett feléjük. Ahogy nőttön nőtt, s ahogy jobban szemügyre
vehették, elrémülve észlelték, hogy nem felhő az, hanem egy óriási
madár: tisztán látták már, ahogy lassan, nehézkesen föl-le csapkod
a szárnya. Elérte a szigetet, letelepedett a tavon túl egy halomra, s a
vitézek alaposan megijedtek, mert azt hitték: a madár, ha észreveszi,
karmába kapja és valahová a tengeren túlra ragadja őket. Fák alá,
szirthasadékokba rejtőztek hát, és váltig szemmel tartották az óriási ·
szárnyast.
Úgy látszott, igen-igen vén jószág. Egyik karmában faágat tartott
; nagyobb és súlyosabb volt az akármelyik sudár tölgynél, tele
friss, zöld lombbal és fürtökben lógó, szőlőforma piros gyümölccsel.
Ki tudja,· honnét hozta a madár a tengeren át?
Nagyon kifáradhatott a hosszú úttól, mert sokáig mozdulatlanul
pihent a halmon. Később és cipkedni kezdte az ágat, szemelgette róla
a gyümölcsöt. Maelduin egy ideig társaival együtt figyelte, aztán

II 2
elszánta magát, s óvatosan a halomhoz ment, hogy megtapasztalja,
nem forral-e .rosszat ellenük a madár ; annak azonban szemlátomást
esze ágában sem volt, hogy bántsa őket. Erre a többiek is nekibátorodtak,
és követték vezetőjüket. Most aztán fölemelt pajzzsal, Maelduinnal
az élén az egész legénység körbejárta . a madarat, s mikor látták,
hogy erre sem moccan, az· egyik vitéz Maelduin parancsára előlépett,
és letépett néhány szem gyümölcsöt az ágról, melyet a madár a karmában
tartott. Az azonban csak szemelgetett, csipkedett tovább, és
ügyet sem vetett rájuk.
Aznap este az emberek megint kiültek a dombra, és délkelet felé
figyeltek, amerről a nagy madár föltűnt. Egyszer csak látják, hogy
ugyanabból az irányból két másik, hasonlóan nagy madár közeledik
feléjük. Jó magasan szálltak, aztán lassan lejjebb ereszkedtek, végül
_letelepedtek a nagy madár mellé a halomra, egyik az egyik oldalára,
másik a másikra. Szemlátomást fiatalabbak voltak nála, mégis nagyon
elfáradhattak, mert sokáig pihentek. Később megborzolták a tollukat,
és csipegetni kezdték az öreg madár szárnyát, testét, fejét. Kivénhedt,
elcsonkult tollait mind kiszedegették, aztán nekiláttak : nagy csőrükkel
súrolni, fényesíteni kezdték a tollazatát. Így szorgoskodtak egy
darabig, aztán addig csipegették a fa gyümölcsét s addig eszegették,.
míg jól nem laktak.
Másnap reggel megint munkához láttak a madarak, ugyanúgy,
mint tegnap : tisztogatták, rendezgették az öreg madár tollait, s délben
abbahagyták, megint ettek egyet a gyümölcsből, a magvakat és
a hulladékot pedig bedobálták a tóba, úgyhogy annak borvörös lett
a vize tőle. Mikor aztán az öreg madár belemerült a vízbe, és estig
fürdött benne, este pedig kiszállt belőle, és visszatért a halomra, de
nem ugyanoda, ahol addig gunnyasztott, hanem valamivel odébb,
nehogy hozzáérjen a vénségnek és · romlásnak azokhoz a jeleihez,
amelyeket a fiatal madarak letisztogattak róla, s nehogy beszennyezze
magát velük.
Harmadnap reggel a fiatal madarak harmadszor is nekiláttak a
tollai pucolásának, s ezúttal még gondosabban végezték munkájukat :
minden egyes tollát tükörfényesre csiszolták, s gyönyörű pamacsokba
és barázdákba rendezték. Délig dolgoztak lélegzetnyi szünet nélkül ;
akkor rövid pihenőt tartottak, majd kitárták szárnyukat, magasba
emelkedtek és elrepültek. Egyre kisebbre zsugorodtak a messzeségben
; végül egészen eltűntek a vitézek szeme elől.
Az öreg madár estig tovább tisztogatta, rendezgette tollait ; akkor megrázta a szárnyát, fölrebbent, és mintha erejét próbálgatná,
háromszor körülrepülte a szigetet. A vitézek látták, hogy az ·öregség
minden nyoma levált róla : dús tollazata fényesen csillogott, fejét
kevélyen föltartotta, szeme büszkén ragyogott, s éppoly erőteljesen
suhogott a szárnya, éppoly sebesen szállt, mint a másik kettő. Még
egyszer megült a halmon, pihent egyet, aztán ismét fölemelkedett,
és útnak eredt a két társa után, arrafelé, amerről- jött. Csakhamar
elenyészett a vitézek szeme elől.
Maelduin és társai látva látták, hogy a madár csodálatos megfiatalodáson
ment át.
– Fürödjünk meg mi is a tóban – mondta Diuran -, és
mi is megifjodunk, mint ez a madár !
Várjunk még! – felelték neki. – A madár otthagyta a
vízben vénsége és törődöttsége mérgét.
Diuran azonban kitartott a szándéka mellett; ha törik, ha szakad
– mondta -, kipróbálja a víz erejét; a többiek tegyék, ahogy jónak
látják. Bement hát .a tóba, ~ darabig ide-oda úszkált benne, aztán
kiöblitette a vízzel a száját, és egy kortyot le is nyelt belőle. Frissen,
egészségesen lépett ki a partra, és amíg csak élt, soha egyetlen szem
foga ki nem hullott, egyetlen szál haja meg nem őszült, soha betegséget
nem ért, soha semmi testi gyöngeséget nem érzett. Példáját azonban
senki sem merte követni.
De már éppen eleget időztek a szigeten. Birkahúsból jókora
késztetet halmoztak föl a csónakjukban, és újra rábízták magukat az
óceánra.
, Még sok szigetet meglátogattak, és még sok csoda dolgot láttak.
Egyszer egy szigethez értek, rengeteg ember nyüzsgött rajta, mindenféle
gyerekjátékot játszottak, és folyton-folyvást nevettek. Maelduin
legkisebb tejtestvére mindenáron ki akarta kutatni ezt a szigetet ;
· elvegyült a tömegben, s azon nyomban ő is kacarászni és játszadozni
kezdett a többiekkel, mintha csak közéjük született volna. Társai
sokáig vártak rá, kikötni azonban nem mertek, s végül is, mikor már
semmi remény nem volt rá, hogy a királyfi visszatér hozzájuk, otthagyták,
és tovább vi~orláztak.
Nemsokára egy másik szigetre értek, melyen nagy gulyák és nyájak
legeltek. Néhány napig ott pihentek, s tehén- és birkahússal
táplálkoztak. Egy napon, ahogy egy dombon álltak, szép nagy sólyom
repült el fölöttük, s ketten, akik a közelében voltak, odakiáltottak
Maelduinnak :
– Nézd csak azt a sólymot ! Nem olyan, mint Erin sólymai?
– Jól figyeljétek meg, merre száll! – felelte Maelduin.
Látták, hogy nem tér ki se jobbra, se balra, hanem nyílegyenest
délkeletnek tart.
Nyomban hajóra szálltak, fölszedték a horgonyt, s mentek ők
is délkeletnek a sólyom után. Egész álló nap eveztek ; alkonyatkor
szárazföldet pillantottak meg, olyan volt, mint Erin partvidéke. Kis
sziget volt ; csakhamar ráismertek benne ugyanarra a szigetre, ahonnét
ai1D.ak idején a vihar kalandos útjukra sodorta őket : ott, azon a parton
hallgatták ki a házukban mulatozó kalózok beszélgetését.
Kikötöttek, s egyenest a házhoz mentek ; a kalózok éppen vacsoránál
ültek. Hallották, hogy azt mondja odabent az egyik :
– Bizony, pórul járnánk, ha most hirtelen elénk toppanna
Maelduin!
s egy másik ráfeleli:
– Maelduin réges-régen a tengerbe veszett.
– Ki tudja, nem ver-e föl álmunkból egy reggelen? – jegyezte
meg egy harmadik.
Egy negyedik azt .kérdezte : .
– Ugyan mit csinálnánk, ha most ránk zörgetne? .
– Erre könnyen megfelelhetek – válaszolta a kalózfőnök.
Maelduint éppen elég baj és bánat érte, és bár valaha ellenségek
voltunk, ha most ránk nyitna, bocsánatot kérnék tőle, és megkémém,
fogadjon a barátságába.
Maelduin, ahogy ezt hallotta, bezörgetett a kapun.
– Ki az? – kérdezte az őr.
– Én vagyok, Maelduin – válaszolta. – Íme, teljes épségben
tértem meg kalandos utazásomból.
A ház ura szélesre táratta az ajtókat, Maelduin ·elé ment, térdre
akarta vetni magát előtte, de Maelduin fölemelte, keblére vonta, s így
szólt hozzá :
– Nagyot vétettél ellenem, de én is sok viszontagságon mentem
át. Megbocsátok neked, éljünk eztán békességben, barátságban.
Új ruhát adtak rájuk, s pihenhettek, vigadhattak, míg sok kiállott
bajukat el nem felejtették. Elmesélték, mennyi csodát láttak útjukon,
s miután néhány napot ott töltöttek, visszatértek otthonukba.
A világjáró királyfi, Móra kiadó

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

happy wheels